Bűnlista

 Sziasztok!

Hát, nem is tudom, hol kezdjem. Végére értünk az igencsak szokatlan 2020-nak is, sőt egy újabb év is elkezdődött, én pedig itt vagyok, pontosan fél évvel az előző rész publikálása után. Kezd lassan összeállni, hogy hogyan tudom ezt a fájdalmas időszakot élvezhetően átadni a nagyvilágnak, úgyhogy reményeim szerint a posztjaim is sűrűbbek lesznek mostantól. Van 1,5 hetem az egyetemi szemeszter kezdetéig, igyekszem hasznosan tölteni.

Az otthoni rajzolgatás és csendes filózás nagyon hasznosnak bizonyult. Egy csomó feszültséget levezettem, valamint az átgondolás hatására talán kicsit tisztábban láttam a helyzetet. Vick egy menő srác, más körökben mozog, mint én, más érdekli, más témákról beszél. Én nem tartozom ebbe a társaságba, csak Stephanie miatt van egy kapcsolódási pontom. Pontosan emiatt, tudnom kellett volna, hogy hol van a helyem. Tudnom kellett volna, hogy ez a kapcsolat eleve halálra volt ítélve az elejétől. Hiszen mi közös van bennem és Victor-ban? Ugyanabba az osztályba járunk, körülbelül ennyi.
A nagy gondolkozás alatt végigpörgettem a fejemben az eddigi összes közös "élményünket", ami nem volt sok. Néhány beszélgetés, néhány közös röhögés, illetve egy olyan epizód, ami miatt azóta is minden alkalommal elvörösödöm, valahányszor eszembe jut.
Miután Vick idejött a suliba, nagyon sok lány kiszemelte magának, köztük ugye én is. Eleinte nem foglalkoztam vele túl sokat, mert akkor éppen más kötötte le a figyelmemet, de azt el kellett ismernem, hogy helyes srác. Ezzel szemben egy kilencedikes lány, Kyra teljesen beleszeretett Vick-be az első pillanatban és egyfolytában arról áradozott fennhangon, hogy mennyire jó pasi és megszerzi magának. Vick-nek sem volt közömbös a csaj, randiztak is párszor talán, de nem akart a lánytól semmi komolyabbat, azonban fordítva egyáltalán nem ez volt a helyzet, úgyhogy valahogy le kellett koptassa magáról.

Kyra

Egyik kedd délután történt a dolog, miközben a megszokott napi menetrend szerint az udvaron hülyültünk és dumálgattunk az osztállyal. Ahogy telt az idő, néhányan elindultak haza, de Steph, a pasija, valamint Vick és én még ott voltunk. Hirtelen feltűnt Kyra osztálya is, aki már messziről integetett Vick-nek, de nem jött oda hozzánk.
- Vick, ott a barátnőd! - cukkolta Dean.
- Maradjál már ezzel, az őrületbe kerget. - forgatta a szemét Victor. Mi Steph-el egymásra néztünk.
- Kicsit tényleg túltolja. - harapta be a száját barátnőm. - Rossz nézni, hogy mennyire görcsösen meg akarja kapni Vick-et.
- Ja, elég gáz. - vontam vállat én is.
- Most képzeld el, hogy milyen lenne, ha mindennap ő is itt lógna velünk, mint Vick csaja! Folyamatosan ölelgetné meg minden. Elviselhetetlen lenne.
Stephanie ezen mondatára megmozdult bennem valami. Egyrészt ott volt az, hogy Kyra tényleg rémesen irritáló volt már ebben a mennyiségben is, nemhogy akkor, ha napi több órát kellene néznem testközelből. Másrészt, ahogy elképzeltem a magas, égszínkék-szemű Kyra-t, amint Victor-t ölelgeti és szeretgeti, gyanúsan összehúzódott a mellkasom. Mit keresne az a csitri a suli legsármosabb és legjobb dumájú pasija mellett? Egy kis pisis kilencedikes csak.
- Uramisten. - kaptam a fejemhez, amikor leesett, hogy miért is akadtam ki ennyire.
- Mi van? - néztek rám furán mindhárman. Én igyekeztem összeszedni magam, hogy egy értelmes választ tudjak kinyögni, ugyanis a felismerésemet nem akartam megosztani velük. Legalábbis nem ekkora körben és nem mindenkivel.
- Victor-nak kellene egy barátnő. - hadartam gyorsan el az első dolgot, ami az eszembe jutott.
- Mi? - értetlenkedett az érintett.
- Azért... - nyeltem nagyot. - Mert ha barátnőd van, akkor Kyra is békén fog hagyni.
- Hm. - gondolkodott el. - Nem hülyeség. Csak honnan akasszak le egy csajt hirtelen?
- Lehet kamu is. - vetette fel Dean. - Az a lényeg, hogy Kyra azt higgye, hogy foglalt vagy. Pillanatokon belül békén fog hagyni, az fix.
- Hála az égnek! - emelte fel a tekintetét a felhőkre Victor.
- Már csak egy hihető jelölt kellene. - gondolkodott Dean. - Olyan, aki nem túl ismert sulis körökben vagy külsős, így nem tudják ellenőrizni. Ha valaki nagyon népszerű csajt választasz, azonnal leesik neki, hogy kamu és nem fogja elhinni, hiszen az ilyen csajok magánélete is nyilvános.
- De most ezért beáldoznál egy random csajt? - vetette fel Steph. - Ha Vick barátnőjeként mutatkozik valaki, azt biztosan észreveszik egy csomóan és utána minél többet akarnak majd tudni róla.
- Miért akarnának?
- Mert egy csomó csaj olyan ilyen esetben, hogy "de miért nem én, mivel tud a másik többet" és nyomoznak. Ezt pedig iszonyatosan megterhelő és fárasztó elviselni, ha éppen téged elemeznek szét ismeretlen lányok csak azért, mert egy bizonyos pasival láttak valahol.
- Jaj, ezek a csaj szempontok! - forgatta a fejét Dean. - El akarjuk intézni vagy sem? Ilyen egyszerű.
- Jó, de...
- Lavender, te mit szólsz ehhez? - fordult felém újra Vick. - Lennél te ez a csaj?
- Miért én? - néztem rá döbbenten.
- A te ötleted volt. - vigyorgott, majd kacsintott egyet mellé, amitől a szívem valami különös oknál fogva gyorsabban kezdett verni. - Plusz elég jól beleillesz Dean kategóriájába.
- Nem hiszem, hogy Lav szere... - kezdte Stephanie a szabadkozást helyettem, de én közbevágtam.
- Benne vagyok!
Erre a heves kijelentésre mindhárman felkapták a fejüket és rám bámultak. Steph tátott szájjal, Dean bólogatva, Vick pedig elgondolkodva, majd egy másodperc múlva elvigyorodott.
- Zsír. Akkor gyere! - nyújtotta felém a kezét, miszerint fogjam meg.
- Most azonnal? - rökönyödtem meg.
- Mikor máskor? Soha jobb alkalom nem lesz. Itt az egész osztálya, mindenki látni fogja. - lelkesedett Dean. - Csak hihetően csináljátok.
- Oksi. - bólintottam, majd vettem egy mély levegőt. Belecsúsztattam a kezem Victor-éba, aki határozott léptekkel elindult az udvar túlsó vége felé, ahol a kilencedikesek ücsörögtek.
Mikor közelebb értünk hozzájuk, Vick összekulcsolta az ujjait az enyémmel, majd biztatóan rám mosolygott. Én igyekeztem természetesen mozogni, megszorítottam a kezét és nekidőltem. Amikor elhaladtunk a kilencedikesek egy csoportja előtt, Vick hirtelen szembefordított magával és bal kezével végigsimított az arcomon. Én zavaromban lesütöttem a szemem, amitől úgy néztem ki, mintha a szerelemtől pirultam volna el. Pár másodperc csendes egymás szemébe bámulás után Vick nyomott egy puszit a homlokomra, magához húzott és megölelgetett, majd tovább indultunk. A hátunk mögött szinte azonnal beindult a sutyorgás, így éreztük, hogy a kis akciónk sikeres volt.
Ahogy visszaértünk Steph-ékhez, Vick azonnal elengedte a kezem és eltűnt a gyengéd tekintet is. Röhögve összepacsiztak Dean-nel, majd felénk fordultak.
- Ez kurva nagy volt! Szuper voltál Lavender! - nyújtotta a kezét egy ökölpacsira Dean. - Baromi hitelesek voltatok. Annyira megnéztem volna Kyra arcát.
- Nekem kis szerencsével nem kell többet néznem. - nevetett fel Vick. - Levendula, király volt. Az ötlet is, meg te is.
- Jaj, ugyan, semmiség. - szabadkoztam. Még dumáltunk egy kicsit, majd hazaindultunk. Steph gyorsan elköszönt Deant-től, majd ahogy vártam, nekem szegezte a kérdést.
- Ez úgy mégis mi volt?
- Hát... - vettem nagy levegőt. - Nagyon idegesítette már Kyra és gondoltam, segítek.
- Ne hülyíts Lavvie! - forgatta a szemét. - Sose foglalkoztál ilyesmikkel, "a szerelmi életét mindenki oldja meg maga", nem is tudom ki mondta ezt, mikor Lisa próbálkozott valakinél... Erre önként belefolysz Victor ügyébe. Ez sehogy sem logikus így, úgyhogy valami értelmes indokot kérek.
- Kyra zavart volna, ha ott van mindennap. - próbálkoztam tovább.
- Victor nem a haveri köröd tagja. - mutatott rá Stephanie. - Elkerülöd őket, ha idegesítenek. Plusz Victor se jött volna össze a csajjal.
- Jó, mindegy, akadjunk le erről! - fújtam egyet. - Megtörtént, nem nagy ügy.
- Ahhhhaaaaa.
- Jaj istenem, ne aházz már! - fakadtam ki. - Victor helyes srác, kisegítettem, ennyi.
- Ohó! - vigyorodott el Stephanie, miközben befordultunk az utcánkba. - Bejön, mi?
Már nyitottam a számat, hogy hevesen tiltakozni kezdjek, de valamiért mégis a következő jött ki rajta.
- Nagyon.
- Úristennnnnn! - visított Steph, majd a nyakamba ugrott. - Éreztem, hogy valami másról van itt szó.
- Jól van, jól van, nyugi! - próbáltam lefejteni a karját a nyakamról. - Még én is csak ma jöttem rá. Még nekem is meg kell emésszem a hírt.
- El kell mondanunk Lisa-nak! - örömködött tovább Stephanie. - Odáig lesz.
- Hát, azt nem tudom. Nem annyira csípi Vick-et.
- De a te boldogságodnak fix örülni fog! - erősködött a barátnőm, majd továbbra is ugyanilyen felajzott hangulatban faggatott a Victor iránti érzéseimről.

Szóval, hát igen. Így kezdődött a Victor-ral közös történetem; egy fiatal lány lelkébe való beletiprással, bármiféle megbánás nélkül. Most, 1,5 évvel később visszagondolva a történtekre, valahányszor eszembe jut Kyra őszintén csillogó kék szeme, elfog a bűntudat. Mégis mit gondoltam, mit csinálok? Nem az én dolgom volt, nem kellett volna beleszóljak, pláne nem ilyen gonoszan. Egy 15 éves lány álmait olyan gátlástalanul törtem össze, hogy tulajdonképpen azóta sem mertem a szemébe nézni a folyosón.
Most, hogy az én álmaimat meg ugyanez a srác törte össze, rá kellett jöjjek, hogy ha egy kapcsolat már a kezdetén a pusztításra és a rombolásra épül, annak nincs jövője. Ha valaki más boldogsága árán lehetsz csak boldog, akkor nem éri meg. Már ennyiből látnom kellett volna, hogy Vick olyan, mint a tűz; vonzó, de veszélyes; ha elég ideig hagyja magát, elpusztítja azt, aki közel merészkedik hozzá.

Összetört szív

Sziasztok!
Hivatalosan elmúlt a karantén, kivéve itthon, valamint itt a nyár, úgyhogy ideje lenne megint írni ide, hiszen áprilisban írtam utoljára. Őszinte leszek, nehezen megy az írás, nehéz a történet, nagyon dark lenne néhány helyen és nem tudom, mennyire tudom élvezhetően visszaadni a dolgokat, de igyekszem.


Ha ez egy tinifilm lenne, akkor most leírnám, hogy a barátnőim természetesen utánam jöttek a mosdóba és lelkesítő girl power mondatokkal felráztak az önsajnálatból, ami után én erővel eltelve, magamat kihúzva lépkedtem vissza az osztályterembe, hogy alaposan beolvassak Vick-nek és fölényes eleganciával legyőzzem.
Ja nem. Pont nem. Senki nem jött utánam, sőt, valamilyen különös oknál fogva senki nem jött be abba a mosdóba egész szünetben, így nyugodtan kibőghettem magam. A becsöngőre sem mozdultam meg, a suli sose volt a szívem közepe, most pláne nem érdekelt, hogy lemaradok infóról. 15 perc elteltével fázni kezdtem a kövön, plusz éhes is voltam, így úgy döntöttem, hogy fellopakodok a szekrényemhez, ahol a kabátom és némi dugi kaja volt. A folyosók kihaltak voltak, így szerencsémre anélkül felértem a 3. emeletre, hogy bárki megállított volna, hogy miért nem vagyok órán. A szekrényemet is gond nélkül kinyitottam, kiszedtem a meleg cuccokat és a kekszet, majd a zsákmányomat magamhoz szorítva elindultam a suli udvar egyik eldugott részébe, ahol valószínűleg senki nem fog rám találni. Nagyon elégedett voltam magammal; nem kellett mást tegyek, mint szünetig kihúzzam valahogy, utána szépen felmegyek a táskámért, szólok az ofőnek, hogy nem érzem jól magam és hazamegyek a fenébe.
Leültem a félreeső helyen a lépcsőre, bánatosan kibontottam a kekszes zacskót, majd elgondolkodva beleharaptam egy csokis kekszbe. Vick sosem akart engem igazán, ez már biztos. Imponált neki, hogy a temperamentumos, visszahúzódó, de néha nagyszájú Lavender Green is a lábai előtt hevert. Ismét könnyek szöktek a szemembe. Miért is akarna engem Vick? Semmi különleges nincs bennem, sőt. Egy hatalmas kérdőjel vagyok, még saját magam számára is. Temperamentumos, de visszahúzódó? Az milyen? Ezek teljesen ellentétes fogalmak, hogy lehetek egyszerre mindkettő?
Nem csoda, hogy nemhogy Vick, de senki más se akart engem eddig sose. A kiskori 'szerelmek', táncról a helyes szőke srác, mindegyik sztorinak sírás és csalódás lett a vége, ahogy a mostaninak is.
Lehet, hogy ez a kiismerhetetlenség és ellentmondásos személyiség az oka? Hiszen én se tudom, hogy ki is vagyok én basszus. Még a nevem is változik. Lavender -nek hívnak a tanáraim, a barátaimnak Lav vagy Lavvie vagyok, otthon Wendy... mintha 3 különböző emberről beszélnénk.
Felzokogtam és újabb kekszet tömtem a számba, hogy csillapítsam a zokogásomat. Lehet, hogy olyannyira nem vagyok szerethető, hogy soha senki nem fog elfogadni maga mellé párnak? Miért nem lehetek olyan, mint Steph, aki gond nélkül beilleszkedett a menő társaságba? Vagy olyan talpraesett és egyben bájos, mint Lisa? Kinek kellene egy ilyen csődtömeg, mint én?
Benyúltam a zsebembe egy zsepi után kutatva, de a nagy igyekezetemben kirántottam egy fekete alkoholos filcet is onnan. Felvettem a földről a filcet, majd elgondolkodva forgattam az ujjaim között. A suli téglavörös falára tévedt a pillantásom.
- Úgysem fog feltűnni senkinek. - suttogtam. Odaléptem a falhoz és rajzolni kezdtem. A rajz volt az én mentsváram már régóta. Nem vagyok annyira ügyes, mint páran az osztályból, de egész okésan tudok dolgokat ábrázolni.
Nem túl sok mindent lehet rajzolni egy darab fekete filccel, de igyekeztem. Beleadtam az összes fájdalmamat, valami kis pici jelképet akartam otthagyni a falon emléknek. Vick egy törékeny virághoz hasonlított, így ez volt az utolsó, amit rajzolni akartam.  
- You have a way of coming easily to me, And when you take, you take the very best of me. - énekelgettem az egyik kedvenc dalomat rajzolás közben. Imádtam ezt a számot; Taylor Swift - től a Cold As You -t. Sok szakítós száma van a csajnak, ez igaz, de mindegyik egy mestermű. A művem lassanként a végéhez közeledett, de még úgy éreztem, hiányzik róla valami.
- Mi az, ami törékeny, de mégsem olyan könnyű eltörni? - morfondíroztam. Végül eszembe jutott egy tökéletes megoldás. Dudorászva fejeztem be a rajzot. - And now that I'm sitting here thinking it through, I've never been anywhere cold as you.
 Ezzel rákattintottam a kupakot a filcre, majd elégedetten hátraléptem, hogy megszemléljem. Egyszerű, mégis erőteljes üzenetet sugárzó kép volt.

A rajzom

- Hát, legalább a művészetemre jó hatással van ez az egész! - fújtam egyet gúnyosan. Ebben a pillanatban felhangzott a szünetet jelző csengő, így elsápadva rohantam vissza az épületbe, hiszen ha észreveszik, hogy eltűntem egy egész órára, ráadásul összefirkáltam a suli falát, olyan büntetést kapok, amire még nem volt példa a suli történetében.

*

- Mégis merre jártál? - nézett rám villámló szemmel Lisa, amikor kifulladva visszaértem az osztályunkhoz. - Szerencséd, hogy Mr. Roberts sosem írja fel a hiányzókat.
- Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam. - lihegtem vörös fejjel, ugyanis 2 perc alatt felsprintelni a harmadikra nem kis teljesítmény.
- Jól vagy? - simította meg a vállam Stephanie aggódva, miközben mérgesen nézett Lisa-ra, amiért nem túl kedvesen szólított meg.
- Hát... voltam már jobban is, de megleszek. - suttogtam. - Viszont most mindenképpen hazamegyek.
- Megértem. - mosolygott Steph, de Lisa más véleményen volt.
- Ezzel csak azt éred el, hogy azt fogja érezni, hogy igaza van és nyert. Nem futamodhatsz meg!
- Nem megfutamodok, hanem összeszedem magam. - kulcsoltam össze a karjaimat magam előtt.
- Elmész, miközben itt lenne dolgod, mert valakivel bajod van, ez a megfutamodás definíciója.
- Nézd, nem tehetek róla, hogy nem vagyok annyira kemény, mint te, akiről minden sértés lepereg. - akadtam ki.  - Sajnálom, de nekem kell egy kis idő, amíg feldolgozom a dolgokat. Tudom, hogy gyengeség, de ez van.
- Hogy lenne ez gyengeség szívem? - tette a kezét a vállamra Steph. - Átgondolod, hogy a legjobb döntést tudd hozni, ez nagyon is felnőttes viselkedés.
Átöleltem, hogy leplezzem a megint kitörni készülő könnyeket. Lisa nem szólt semmit, csak bámulta a kettősünket, Steph pedig finoman simogatta a hajam.
- Menj haza nyugodtan! - mondta. - Jót fog tenni. Este pedig felhívunk.
- Köszönöm. - suttogtam, aztán elindultam a tanári felé, hogy megkeressem az ofőmet. Mivel elég sápadt voltam, simán elhitte, hogy tényleg nem vagyok jól, úgyhogy hazaengedett.
Otthon fogtam magam, bedőltem az ágyamba, magamra húztam a takarómat, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elindítottam a Forever&Always-t és elkezdtem filózni. Egy idő után a rajztömböm is előkerült, így a nap végére a gyűjteményem új rajzokkal gazdagodott.

Gyakran mondják, hogy a művészeknek vannak különféle korszakaik, azaz bizonyos ideig minden művükön feltűnik valami hasonló szimbólum, szín vagy téma. Nos, úgy tűnik, én épp most léptem bele a lepke korszakba. A lepke ugye átalakul, miközben bebábozódik. A báb állapot azt hiszem, megvan nálam is. Csak az a kérdés, hogy amikor itt lesz az ideje lepkévé válni, mi lesz belőlem...

Magány

Sziasztok!
Tudom, hogy régen írtam, de az elmúlt időben az élet ismét fordult velem egyet, úgyhogy nem igazán volt szabad kapacitásom a blogolással foglalkozni. Egyébként is ez a legnehezebb része a történetnek, nagyon át kell gondoljam, hogy hogyan meg merre meg mit írjak le, úgyhogy ja. Nem fogom abbahagyni, de simán eltelhet egy hónap 2 bejegyzés között.
Most azonban ez az egész karantén téma kezd az agyamra menni, egy hónapja szinte ki se léptem a lakásból, nem tudom, meddig fog tartani, de eléggé felzaklat a dolog, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje ismét terápiás írásba kezdeni és kiírni magamból a feszültséget.




Éjszakák, nappalok és hosszú hetek teltek el ebben az állapotban. Viszont nyilván nem hagyhattam ki ennyi időt a suliból, úgyhogy előbb-utóbb vissza kellett térnem oda is. Szerencsémre pont beleesett az őszi szünet a fő szenvedésem idejébe, így volt 2 hetem összekaparni magam, mielőtt ismét bemerészkedtem az iskolába, ahol is szembe kellett néznem szenvedéseim okozójával is. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz Vick reakciója, de jelenleg jobban aggasztott a saját állapotom és a saját reakcióm az eseményekre.
Elérkezett a hétfő is, én pedig feszülten vártam, hogy mi fog kisülni a mai napból. Steph és Lisa aggódva néztek, de meglepetésemre nem kezdtek el faggatni, vagyis nem látszódott rajtam, hogy görcsben áll a gyomrom reggel óta.
Teltek a percek és becsöngetés előtt nem sokkal hirtelen besétált ő is... felém se nézve, rám se pillantva hátrasétált a padjához, majd leült és nekiállt dumálni a haverjaival. Akármennyire is fájt, hogy levegőnek néz, valamilyen szinten megkönnyebbültem, hiszen elkerültem egy esetleges szóváltást, meg hát hozzá voltam szokva, hogy nem lógok a menő arcokkal.
Az óra eseménytelenül telt, igyekeztem az anyagra koncentrálni, hogy ne vesszek el végleg a lemaradásban, amiből egy hét alatt nem keveset sikerült összeszedjek. A szünetet jelző csengőre elpakoltam a cuccaim, felálltam és kinyújtózkodtam. Pár pillanat kellemes nyújtózkodás után elindultam Lisa felé, azonban a padsorok között szembetaláltam magam Vick-kel, aki az ajtó felé igyekezett.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk, ő elfojtott egy önelégült mosolyt, majd egy szó nélkül kikerült, miközben nekiütközött a vállamnak. Nem adtam meg neki azt az örömet, hogy utánaszólok vagy látványosan kiakadok, helyette egy hangos sóhajjal lesütöttem a szememet és folytattam az utamat hátra.
Lisa szeme villámokat lőtt, amikor odaértem mellé, de nem szólt semmit.
- Ne csináld! - mondtam halkan, amikor még egy perc elteltével is gyilkos tekintettel nézett maga elé.
- Lav, ez így nem állapot. - ült le mellém a padra idegesen. - Eddig se bírtam a csávót, de ezek után pláne nem. Átnéz rajtad konkrétan, miközben te belebetegedtél ebbe a dologba.
- Csssss! Halkabban! - pirultam el. Nem akartam, hogy bárki meghallja, hogy min megyek keresztül. - De Lav, ez nem szégyen. Fura meg szokatlan, de ennyi.
- Jó, de már ennyi miatt is kinevetnének. - suttogtam. Ebben a pillanatban ért oda Steph, aki kedvesen átölelte a vállamat.
- Jobban vagy már egy kicsit?
- Igen, drága vagy. - mosolyogtam rá.
- Annyira aggódtam érted! - folytatta. - El se akartam hinni, hogy 2 hétre kifekszel Vick miatt, pláne ennyire.
A teremben hirtelen csend lett. Stephanie utolsó mondata kicsit hangosra sikeredett, így mindenki, beleértve az időközben visszatérő Victor-t, tökéletesen hallotta, amit mondott. Én lesütöttem a szemem és kitartóan bámultam a cipőmet, várva, hogy valaki megszólaljon és továbblendüljünk ezen az egészen.
Természetesen nem ez történt. Lépéseket hallottam, majd hirtelen egy kezet éreztem az állam alatt, ami felemelte a fejemet, így a következő pillanatban ismét farkasszemet nézhettem azzal a sráccal, aki 2 röpke hét alatt meggyűlöltem. A szégyen mellett azonban a harag is fellángolt bennem, így nem kaptam el a tekintetemet, bizonytalanul, de kitartóan álltam a vizslatást.
- Tele vagy meglepetésekkel. - suttogta Vick, de a csendben mindenki tökéletesen hallotta a szavait. - El sem hiszem, amit az imént hallottam. Igaz ez, virágszálam?
Nyeltem egyet, de egyelőre álltam a sarat. Eltökéltem, hogy nem szólalok meg, hátha úgy hamarabb véget ér ez a megaláztatás. Vick azonban nem adta fel. Megszorította az államat, amit még mindig a kezében tartott.
- Kérdeztem valamit.
- Hallottam. - préseltem ki magamból. Vick szemében erre fellobbant az idegesség, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az arcunkat csak 2 centi választotta el.
- Tudod szívem, szeretnék választ kapni a kérdéseimre.... soha nem hittem volna, hogy ennyire nagy hatással tudok lenni valakire, hogy belebetegszik a hiányomba. - suttogta, ami minden más esetben iszonyatosan szexi lett volna, de most extrán megalázó volt. - Mondjuk gondolhattam volna. Ilyen gyenge virágszálak, mint a hozzád hasonló lányok egy érintésre eltörnek, utána pedig dobhatod el őket, mert nem jók már semmire... azt hiszem, a te különleges nevedet nagyon is eltalálták a szüleid, hiszen egy kicsi, törékeny levendula vagy csak. De azért jólesik, hogy ennyit jelentek neked, igazán kár, hogy ez fordítva nem így van.
Ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és elkezdtek csorogni a könnyeim. Az általános döbbenet közepette ellöktem magamtól Victor-t, majd kirohantam a teremből. A mosdóban szerencsére éppen nem volt senki, így egyszerűen leroskadtam a fal mellé és hagytam, hogy a zokogás kimosson belőlem minden visszafojtott feszültséget, várakozást és esetleges reményt, ami még bennem élt kettőnkkel kapcsolatban.

Nyomorult világ

Sziasztok!
Elérkeztünk a sztori, valamint életem azon részéhez, amire nagyon nem vagyok büszke, úgyhogy eléggé gyötrődtem az írással. Fájdalmas visszaemlékezni, akkor is, ha már a hátam mögött hagytam, ez az én keresztem/sötét titkom/mittudomén, de nem vagyok rá büszke. Ugyanakkor nem akarom letagadni, hogy ez is az életem része, szóval hát tessék, itt van, lehet, hogy valakinek egyszer hasznára lesz. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy szeretnék-e ehhez a részhez kommenteket kapni, nem esne jól, ha valaki beszólna, de mivel nem tudom kikapcsolni a hozzászólás funkciót, így a lehetőség adott. Amúgy úgyse jött még egy komment sem, úgyhogy igazából nem aggódom. :D


Az éjszakát hányással töltöttem. Szép, nem szép, undorító vagy nem, nem érdekel. Ez az igazság. Valahányszor azt hittem, hogy végre vége és elalszom, mindannyiszor visszakúszott az agyamba Vick jéghideg tekintete és elutasító hangja. A szívem és vele együtt a gyomrom is összeszorult ezekre az emlékekre, így akkor is hánytam, amikor már régen kiadtam magamból mindent, ami bennem volt.
A szüleim nem tudták, hogy mi bajom van, ugyanis nem kötöttem az orrukra, hogy milyen sikeres volt kicsi lányuk első kezdeményezése. Azonban az 5. kör után nem bírtam tovább és elsírtam a bajomat anyámnak.
- Egy fiú miatt vagy ennyire ki? - döbbent meg, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy számára ez az indok nem elég egy ekkora rosszulléthez. Az egyébként is törött szívem ezzel még apróbb darabokra tört. A sírásom keserves zokogássá fordult.
- Már jobban vagyok. - vetettem oda és befordultam a fal felé. A düh tényleg erőt adott, eltűnt a hányinger.
- Wendy, ne csináld ezt kérlek! - guggolt mellém Anya.
- Nem, te ne csináld ezt! - sziszegtem dühösen. - Folyamatosan leszólsz, még ilyenkor is. Elegem van belőle. Viszont, mivel jól érzem magam, nincsen itt rád tovább szükség, úgyhogy jó éjt!
- Hát rendben van. - húzta el a száját, majd magamra hagyott. Én tovább duzzogtam, egészen 5 perc múlváig, amikor is újra rám tört a rosszullét.
- Ez egyszerűen nevetséges. - nyögtem, amikor ismét ki kellett rohanjak a fürdőszobába.
- Szerintem is. - hallottam meg a hátam mögül Anyát.
- Ez tényleg segít ilyenkor. - forgattam a szemem.
- Gyere, lerakom neked a szivacsot! - sóhajtott egyet, majd eltűnt. Amikor kicsik voltunk és betegek, mindig a szüleim szobájában aludtunk egy szivacson. A szivacsok ma is megvannak, de igencsak ritkán szoktuk használatba venni őket. Rose még csak-csak, hiszen ő még kicsi, de én 16 vagyok könyörgöm! Ekkor azonban a gyomrom újra összerándult, én pedig egy újabb adag öklendezés után úgy döntöttem, hogy kivételesen a francba is a büszkeséggel és jó lesz nekem a szivacs. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy ott vannak mellettem, ha nem is tudnak segíteni, mert ugyan mit lehet csinálni egy hányingerrel?

*

( Péntek)

Annyira kiütött a hétfő éjjeli rosszullét, hogy egész héten nem mentem iskolába. Steph és Lisa is csak annyit tudott, hogy beteg lettem, így nem kellett magyarázkodnom, mivel kínosnak éreztem az egész ügyet. Okés, rosszul esett, fájt meg minden, de nem kellene ennyire a padlóra küldenie, nem? Ugyanis minden éjjel az émelygés volt a program, már lassan egy hete. Alig mertem/bírtam enni, hiszen féltem, hogy az éjszakát újra a fürdőben térdelve töltöm. De mindegy volt, hogy mit vagy mennyit eszem, mindenképpen ugyanott kötöttem ki minden éjjel; a szüleim ágya melletti szivacson. Kevés ennél kínosabbat tudnék elképzelni majdnem felnőttként.

*

(1 hét múlva)

Mivel az állapotom nem igazán javul, a szüleim komolyan aggódni kezdtek, hogy esetleg valami komoly bajom van. Az elmúlt hetet a hányáson kívül azzal töltöttem, hogy orvostól orvosig hurcoltak, hátha kiderül, hogy a kislányuk nem lelki nyomorék, hanem valami szervi baja van és akkor az kevésbé ciki, mintha "csak" a fejében lenne valami gáz.

Az orvosok azonban ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint mi. Az egyikük felírt egy gyógyszert, hátha attól rendbe jön a gyomrom, valamint biztos, ami biztos, hisz bolondnak az jár, nyugtatót is kaptam. Oké, gyógynövény, tehát nem "igazi", de basszus, tiniként nyugibogyót szedjek? Nem vagyok depressziós öregasszony!
Az ellenszenvem ellenére azonban a szerek használtak, mióta szedtem őket, egyre kevesebbet hánytam, mígnem egyszer eljött az a nap is, amikor végigaludtam az éjszakát bármi ilyesmi nélkül. Természetesen az élet soha nem ennyire egyszerű, úgyhogy éjjel valóban aludtam, cserébe hajnali 5kor kipattant a szemem és az istennek nem bírtam visszaaludni. Kint ücsörögtem a kanapén, amikor egyszer csak Anya lépett ki a szobájukból.
- Te meg miért nem alszol? - kérdezte.
- Felébredtem. - vontam vállat.
- Rosszul vagy?
- Nem.
- Akkor meg feküdj vissza, hátha elalszol! - mondta, azzal visszament. Én sóhajtottam egyet, majd visszamentem a szobámba, hátha igaza van. Fél óra múlva azonban ismét felkeltem, mert nem bírtam elaludni, plusz kezdtem nem jól érezni magam.
- A francba is! - sziszegtem, miközben a nappaliban ülve próbáltam megakadályozni az újabb hányást. Ezúttal azonban senki nem jött ki hozzám, így teljesen egyedül maradtam. A fejemben egyre csak az pörgött, hogy hát már soha nem lesz ennek vége?

A randi

Sziasztok!
Tudom, hogy eszméletlen sok időt elvett, hogy meghozzam a következő részt a történetből, de mint mondtam, szeretném ezt alaposan csinálni. Remélem élveztétek az előző fejezetet, most fognak beindulni az események, illetve hát maga a probléma, úgyhogy olvasásra fel! :)



A hét többi részében tisztára fel voltam pörögve. Lisa és Steph nem tudták hova tenni a dolgot, úgyhogy az első adandó alkalommal rákérdeztek.
- Már nem azért, de mi van veled? - kérdezte a szokásos stílusában Lisa, miután idióta vigyorral az arcomon bámultam a semmibe percekig.
- Bocs, mit mondtál? - kaptam össze magam.
- Azt kérdezem ötödször, hogy mi bajod van? - forgatta a szemét. - Olyan vagy, mint egy elmebeteg kislány, akit túladagoltak vattacukorral, úgyhogy most bekómált tőle.
- Oh. Hát csak fáradt vagyok. Semmi bajom. - mosolyogtam. Nem akartam az orrukra kötni a randit, mert ha híre megy, akkor Victor valószínűleg visszalép a dologtól, azt pedig nem akartam.
- Hogyne. - fintorgott Steph. - De akkor ne mondd el!
Ezzel ennyiben hagytuk a dolgot, egészen péntek délutánig.

*

(Péntek, suli után)

A lányokkal a suli udvarán ücsörögtünk és beszélgettünk.
- Nem megyünk el moziba? - dobta be az ötletet Steph. - Szerdán jött ki az új Marvel film meg kéne nézni.
- Mehetünk. - mondta Lisa. - De nekem holnap nem jó, családi vendégség.
- Jó, akkor vasárnap. - bólogatott Steph.
- Nekem nem igazán jó, tanulnom kell. - próbáltam valamit kamuzni.
- Ugyan, ne csináld már! Ez csak egy film, mennyi ez, 2 óra? Az sehova nem számít.
- Igen, de nagyon sok leckénk van.
- Jaj már, légyszí! - kezdett rá rá a könyörgésre, én pedig inkább beadtam a derekam, minthogy percekig a légyszizését kelljen hallgatnom.
- Ahh... jó. Vasárnap délelőtt jó nektek?
- Hát, annyira nem. Én alszom. - nevetett Lisa.
- Délután, egyértelműen. - mondta Steph is, én meg kétségbeestem.
- Nekem az valószínűleg nem jó. - kezdtem mondani, de ekkor Lisa félbeszakított.
- Ötkor játsszák a moziban, az pont tökéletes.
- Nekem is, foglaljunk jegyeket szerintem! - értett egyet Steph.
- De nekem nem jó. - mondtam ismét. A két barátnőm rám nézett.
- Miért? Addigra mindent megtanulsz.
- Igen, de dolgom van.
- Ugyan mi?
- Valami.
- Lav, ne csináld már, mi a franc van? - fakadt ki Lisa. - Egész héten van veled valami, nem mondasz semmit, most meg titkolózol.
- Semmi, csak húzós időszak van. - mondtam a fejemet fogva.
- Persze. - húzta el a száját Steph. - Tudod mit Lisa? Foglalj két jegyet, "Elfoglalt vagyok" kisasszony meg majd odajön és vesz jegyet akkor, ha esetleg mégis ráér a roppant fontos, ám nem publikus programja miatt.
- Nincs későbbi időpont? - kérdeztem kétségbeesve.
- Nem mindegy az neked? Az öt órás nem tart sokáig, tehát az kezdődik a legjobbkor.
- De nekem nem ér véget addig a randim, értsétek már meg! - fakadtam ki. A bejelentésemet rövid csend követte, majd a két lány egyszerre vetette magát rám és kezdett el böködni.
 - Szóval valakinek randija van és egész héten semmit nem mond a legjobb barátnőinek, hm? - bokszolt a vállamba Lisa.
- Ki a szerencsés? - vigyorgott Steph.
- Vick. - néztem fel rájuk, miközben enyhén lehajtottam a fejem.
- Wooooooooooooooooooooooow Lav, gratulálok! - tapsikolt Steph. - Hogy cserkészted be?
- Kedden suli után. - mondtam, majd gyorsan elmeséltem a sztorit.
- Tudom, hogy álmaid sráca a gyerek, de a keddi eset óta nem csípem. - közölte Lisa hirtelen. - Nincs jó érzésem a dologgal kapcsolatban. Szerintem hagyd a francba!
- Na de, erre vártam hónapok óta! - háborodtam fel. - Futamodjak meg a végén?
- Pontosan. - kelt a védelmemre Steph. - Legalább próbálja meg.
- Jó, jogos.  - ismerte el Lisa. - De akkor is, ne lepődj meg, ha kiderül, hogy egy bunkó!
Erre én már csak a szememet forgattam.

*

(Vasárnap, 13:30)

Mostanra már nagyon felpörögtem. Nemsokára indulnom kell a randira. Már a ruhámat is kiválasztottam, ami egyszerre laza, de csinos, így nem fog sütni róla, hogy mennyire szeretném lenyűgözni Vick-et.
Az idő lassan, de biztosan telt, így felöltöztem és elindultam a megbeszélt randihelyszínre. A görkorcsolyaparkig buszoznom kellett egy keveset. A megálló felé lépkedve a szívem erősen dobogott az izgalomtól és sehogy sem akart csillapodni. Mire a megállóhoz értem már szédültem is kicsit és enyhe hányingerem volt. Azt gondoltam, hogy ha bedugom a fülem és hallgatom egy kicsit a kedvenc zenéimet, akkor lenyugszom. Hát nem így lett, de ennek ellenére felszálltam a buszra.
A buszút alatt már erősen kellett drukkoljak, hogy ne hányjam el magam, de szerencsére mielőtt ez bekövetkezett volna, le kellett szálljak. Vick még nem volt ott, hiszen még volt 20 perc a megbeszélt időpontig. Én leültem egy padra és igyekeztem úrrá lenni a rosszullétemen, de 5 perc elteltével csak még jobban szédültem, úgyhogy félő volt, hogy elájulok. Abban biztos voltam, hogy nem fogok tudni hazabuszozni, de tudtam, hogy muszáj lesz hazajutnom valahogy, így felhívtam Apát.
- Gyere értem! - suttogtam a telefonba, mert csak ennyire telt.
- Baj van? - kérdezte azonnal, én meg erőtlenül felvázoltam neki a helyzetet, mire ő azonnal elindult. Amíg rá vártam, írtam egy üzenetet Vick-nek, hogy ne haragudjon, hogy ennyire későn szólok, de nem érzem jól magam, úgyhogy a mai találka felejtős.
10 perc elteltével megérkezett értem a kocsi, majd nemsokára hazaértünk. Én feltámolyogtam a szobámba és kiöltözve, sminkben bedőltem az ágyamba. Nagyon forgott a világ és most már komolyan féltem, hogy mi bajom lehet. A szüleim is aggódtak, de őszintén, mit lehet csinálni azzal, ha valaki szédül?
Az sem segített az állapotomon, hogy folyamatosan a kezemben tartottam a telefont, de nem jött válasz az üzenetemre. Lehet, hogy elfoglalt? Lehet, hogy nem látta és azóta ott vár rám? Vagy megharagudott, mert nem voltam ott a megbeszélt időpontban? Ezer kérdés gyötört, de nem kaptam választ egyre sem.

* 

(2 óra múlva)

Hála Anyának, aki 20 perc tehetetlenség után belém nyomott egy adag B-vitamint, elmúlt a rosszullétem. Aludtam is egy keveset, úgyhogy mostanra teljesen jól vagyok.

- Jobban vagy? - nyitott be a szobámba aggódva Rose.

- Persze. - válaszoltam. Nem akartam mutatni, de igazából meghatott, hogy így aggódik értem.

- Nem fertőzöl? - kérdezte meg a biztonság kedvéért, mielőtt mellém ült volna.

- Fogalmam sincs, hogy miért tört ez ki rajtam, úgyhogy passz. De valószínűleg csak az izgalom, úgyhogy nem fertőzök.

Rose odaült mellém, majd pár perc csend után megszólalt.

- Nagyon mérges volt a srác, amiért lemondtad?

- Nem tudom, írtam neki, de nem láttam, hogy válaszolt volna. De jó, hogy emlékeztetsz, megnézem.

A telefonomat előkapva elmosolyodtam. Victor üzenete rövid volt, de kedves: "Jobbulást". Én megírtam neki, hogy már jól vagyok és nem is értem, mi volt ez. Erre már nem jött válasz, de nem aggódtam, tudtam, hogy legkésőbb holnap úgyis beszélünk.

*

(Hétfőn)

 

A suliban a lányok már tűkön ülve várták a híreket.

- Na mi volt?? - ugrándozott Steph.

- Hát semmi. - mondtam, majd gyorsan elmeséltem nekik a történteket.

- Komolyan ennyire beparáztál egy randitól? - fintorgott Lisa.

- Én se értettem. - vontam vállat.

- És mit szólt Victor?

- Jobbulást kívánt, azóta nem beszéltem vele.

- Én már láttam ma. - mondta Steph. - Szerintem menj oda!

- Oké, én is így gondoltam.

A becsöngetésig még volt hátra 10 perc, így úgy döntöttem, hogy odamegyek most. Victor hátul ácsorgott a haverjaival. Alapvetően nem mertem volna odamasírozni, de mivel múltkor elhívtam randira, ezért úgy ítéltem meg, hogy belefér.

- Sziasztok! - mosolyogtam a srácokra. A fiúk visszaköszöntek vagy éppen csak odabólintottak, én pedig folytattam. - Vick, beszélhetnénk?

- Ugyan miről? - emelte fel a fejét. Én hátrahőköltem. A tekintete jéghideg volt.

- Hát a... a... tegnapról. - nyögtem ki. - Szeretném megmagyarázni.

- Felesleges. - lökte el magát a padtól. - Nincs időm béna kiscsajokra.

- Tessék?

- Nem kell a süketet játszani Levendula, jól hallottad. Az egy dolog, hogy beleegyeztem a nevetséges ajánlatodba, de hogy utána még ide gyere magyarázkodni, miután lemondtad, mintha jelentenénk bármit egymásnak, az már tényleg gáz, nem gondolod?

- De hát nekem jelentesz valamit. - suttogtam, miközben éreztem, hogy a könnyek egyre csak gyűlnek a szemembe.

- Nekem meg nem. - hangzott a kőkemény válasz. Úgy éreztem, hogy megfagy körülöttem a levegő.

- Akkor miért mondtál igent? - préseltem ki magamból nagy nehezen.

- Nem vagy te ilyen bátor Levendula.  - vont vállat. - Szokatlan volt és izgalmas. Gondoltam mi a franc, csekkolni sose árt. Aztán tegnap kiderült, hogy pont az a szürke, jellegtelen kislány vagy, mint akinek mindig is tartottalak.

Én levegő után kapkodtam. Olyan volt, mintha a világ kifordult volna szokásos rendjéből és a fejemre akarna zuhanni. Victor azonban nem kegyelmezett. Hátborzongató volt, amikor közel lépett, a szemembe nézett, majd a jéghideg hangján megszólalt.

- Mindketten tudjuk, hogy te nem vagy elég jó hozzám. Úgyhogy az lenne a legjobb, ha most fognád magad és szépen lekopnál rólam!

Eddigre a könnyeim is eleredtek, de a helyzethez képest megpróbáltam méltóságteljesen kisétálni a mosdóba. Ott azonban elszakadt a cérna, kitört belőlem a zokogás. Steph és Lisa hiába vigasztaltak, nem tudtak rajtam segíteni. Valahányszor úgy tűnt, hogy végre megnyugszom, mindig megjelent a szemeim előtt Victor arca, amint gúnyosan közli, hogy igazából mennyire lesajnál.

A nap további részét félig kómásan csináltam végig, fogalmam sincsen, hogy hogyan tudtam fegyelmezetten végigülni hat órát.

Este lefekvésnél viszont sehogy nem jött álom a szememre. Minduntalan Vick szavai visszhangoztak a fejemben. Olyannyira törtem a fejem a történteken, hogy teljesen belelovaltam magam, így nemsokára teljesen felpörögtem. Vert a szívem, csorgott rólam a víz és visszatért a hányinger is. Csak éppen ezúttal nem tudtam megállítani, úgyhogy ugyan ekkor még nem tudtam, de elkezdődött a hosszú utam a lejtőn lefelé.

A kezdetek kezdete

Sziasztok!
Nagyon nagyon izgatott vagyok, hogy végre eljutottunk idáig, végre valahára ott tartunk, hogy büszkén tudom bemutatni nektek a történet első fejezetét. Ez a blog nem lesz annyira kis könnyed, mint Amanda története, de ígérem, a komolysága mellett lesz benne vidámság is, hiszen az élet sem fekete-fehér.
Egy valamit szeretnék tisztázni, mielőtt belekezdünk. Amanda-nál is feljött, hogy kvázi én vagyok a főszereplő, vagy hát az alapja. Természetesen nem történtek velem olyasmik, mint Amival, de a személyisége nagyrészt én vagyok, szóval nagyon magaménak éreztem a sztorit. Namármost. Ez itt még jobban, még erősebben ki fog jönni, mert ezt a történetet egyfajta lezárásként, tisztázásként szeretném papírra vetni. A főszereplő is emiatt megint majdnem én leszek, de most többet fogok változtatni a környezetén, családi hátterén, illetve megint külföldön fog játszódni a történet, mert sok lenne, ha konkrétan a valós helyszínekkel és kapcsolati hálóval tömném tele a sztorit. Akkor nem bírnám leírni. Így viszont van egy fajta távolságtartás, ami miatt azt tudom mondani, hogy oké, menjen.
Évekig küzdöttem pánikrohamokkal, amik rendesen megkeserítették az életemet, ugyanakkor egy idő után kvázi beletörődtem, hogy hát ez van. A nyári szakításom azonban valahogy kibillentett a dologból és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment az egész és azóta kösz szépen, jól vagyok. Ezzel a történettel végleg magam mögött szeretném hagyni azt az időszakot. Tudom, hogy blognak elég szokatlan ez a téma, de én valahogy úgy érzem, le kell írjam.
Mivel ez nem egy nagyon populáris téma, így nem számítok túl nagy olvasótáborra, de ez tényleg az a történet lesz, amit mindenképpen befejezek.
Most pedig elkezdeném.





- Wendy, gyere már, elkésünk! - hallottam a húgom hangját a nappaliból. Én éppen az utolsó simításokat végeztem a derékig érő hajamon, úgyhogy nem örültem a sürgetésnek.
- 2 perc! - kiabáltam vissza. A drága hugicám azonban megelégelte a várakozást és pár pillanat múlva benyitott a szobámba, majd elkezdett az ajtó felé rángatni. Én erre kiejtettem a kezemből a hajsütő vasat, aminek következtében sikerült megégessem a karom. A sikításomat szerintem még Miller-ék is hallották a szomszéd utcában, pedig köztudott tény, hogy az idős házaspár szinte semmit nem hall.
A húgom a pillanatnyi felfordulást látva kereket oldott, én pedig szitkozódva elláttam a sebemet. Mire végeztem, dühödt dudálás hallatszott az utca felől, így megszaporáztam a lépteimet. A kocsiban a szüleim türelmetlenül vártak.
- Itt vagyok, itt vagyok!  - kiáltottam oda és az utolsó métereket futva tettem meg. Bepattantam a húgom mellé, majd a kocsi szinte kilőtt.
- Van fogalmad róla, hogy a húgod 15 perce szólt rád, hogy indulni kéne? - érdeklődött Anya.
- És ennek a kis hülyének van fogalma arról, hogy miatta sikeresen megégettem magam és rohadtul fáj? - vágtam vissza csípőből.
- Lavender, hogy beszélsz? - szólt hátra Apa is. Én csak megvontam a vállam. - Kérdeztem valamit kislányom.
- Elnézést kérek, hogy szóvá mertem tenni, hogy megsérültem emiatt az idegesítő kis görcs miatt itt mellettem. - mondtam a legbájosabb mosolyom kíséretében.
- Nem is vagyok görcs! - bőgte el magát a húgom. - Te vagy a görcs!
Én erre alaposan megrántottam a haját, mire ő belekarmolt az égett kezembe.
- Rose, Lavender, azonnal fejezzétek be! - mondta fenyegető hangon Anya. - Mint az óvodában komolyan.
A hátralevő 10 perc néma csendben telt. Mire végre megérkeztünk a sulihoz, legszívesebben sikítva toporzékolni lett volna kedvem, de 16 évesen az ember ezt már nyilván nem teszi meg.
A húgom is kiszállt, majd kicsivel mögöttem lépkedve elindult befelé. A szüleink a kocsiból integettek, de most valahogy nem volt kedvem jópofizni velük.
A suliba belépve a portás megállított minket, ugyanis nálunk az a szokás, hogy érkezéskor és távozáskor alá kell írni egy papírt, így a lógás szinte lehetetlen.
- Nevük? - kérdezte egykedvűen a portás, amikor odaléptem a kis ablakhoz a húgommal.
- Rose és Lavender Green.
- Micsoda szép virágok gyűltek itt össze! - derült fel a portás arca, ugyanis azt hitte, vevő leszek a viccére. Gyűlölöm a nevemet. A szüleimnek bizonyára az a romantikus elképzelésük volt, hogy milyen csodás is lesz, ha két lánygyereküknek virágnevet adnak. Nem számoltak azonban azzal, hogy a vezetéknevünk bekavar, így lefordítva a húgomat Zöld Rózsának, engem meg Zöld Levendulának hívnak. Valahányszor új emberekkel találkozom, elsütik a poént, hogy de hát nincs is zöld levendula, úgyhogy itt valami tévedés van. Sajnos kétszáznegyvenhatodszorra már nem tudok nevetni rajta.
- Igen, valóban. - vetettem oda a portásnak, majd gyorsan aláírtam és már mentem is. Körülbelül fél perc múlva azonban valaki megrántott hátulról.
- Mit akarsz Rose? - forgattam a szemem.
- Nem raktad el az uzsonnádat. - nyújtotta felém a zacskót. Én felsóhajtottam, aztán kivettem a kezéből.
- Kösz. - vetettem hátra, majd továbbmentem. Nem volt kedvem a tökéletes kishúgommal törődni a reggeli incidens után. Még csak 9 éves, de már most is egy igazi szépség, mindemellett kitűnő tanuló, mindenkivel kedves és a szülők szeme fénye.

Rose

Ezzel szemben én nem vagyok egy földre szállt angyal. Jó jegyeim vannak, de nem tartom a világvégének, ha néha becsúszik egy-egy rosszabb is, nem bájolgok azokkal, akiket nem bírok és nem vagyok olyan angyalian szép, mint a drága kis hugicám. A szüleim természetesen minden alkalmat megragadnak, hogy emlékeztessenek arra, hogy kisebbként én is sokkal kezelhetőbb voltam és példát vehetnék Rose-ról. Hát azt leshetik. Nem nekem találták ki a cuki lány szerepét, ez már biztos.
- Lav! - hallottam a hátam mögül az eltéveszthetetlen hangot. Mire megfordultam már mellettem is állt a két legjobb barátnőm: Lisa és Stephanie. A két szőke barátnőm között úgy néztem ki a saját barna fejemmel, mint egy elszáradt virág, csak hogy a kertészetnél maradjunk.

Lisa

Steph

És végül én.

- Sziasztok! - öleltem át őket.
- Mi a helyzet? - érdeklődött Steph, miközben elindultunk az osztályunk felé.
- Gyűlölöm a családom.  - mondtam, miközben megmutattam nekik a kezemen ékeskedő sebet.
- Te jó ég, mi történt?
Gyorsan elmeséltem nekik a reggeli kalandomat a hajvasalóval.
- Hát ez elég csúnya, de bárkivel előfordul. - nyugtatott Steph.
- Tudom, de ennek is pont ma kellett megtörténnie. - morogtam tovább.
- Uramisten, tényleg! Ma akartad megkérdezni tőle. - sikkantott egyet Steph.
- Igen és gondolom, Victor nem a szétégett csajokra bukik.
- Ugyan már, nem is látszik! - veregette meg a vállam Lisa. - Amúgy is, nem hiszem, hogy a kezed állapota lenne a lényeges. Inkább a szövegeden aggódnék a helyedben.
A mindig összeszedett Lisa megint rátapintott a lényegre. Victor, osztályunk szépfiúja, (egyben titkos imádatom tárgya hónapok óta), csak a legmenőbb csajokkal áll szóba. Én nem tartozom ebbe a körbe, bár Steph miatt Lisa-ra és rám is jut némi a reflektorfényből. Steph ugyanis Victor legjobb barátjának csaja.
A helyzetem ellenére hetek óta tervezgetem, hogy összeszedem a bátorságom és elhívom Victor-t egy randira. Arra úgy tűnik hiába várok, hogy ő lépjen felém. Már párszor adott olyan jeleket, amik arra utalnak, hogy esetleg én is tetszem neki vagy legalábbis nem undorodik tőlem, úgyhogy van némi reményem a sikerre.
Az osztályba érve láttuk, hogy Victor ott ácsorog a szokásos helyükön a haverjaival. Annyira tökéletesen nézett ki, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.

Victor

- Mikor akarod megkérdezni? - súgta oda Lisa, miközben lepakoltunk a helyünkre.
- Szerintem ebédnél. - válaszoltam. - Ott nincs sok ismerős arc.
- Ez jó ötlet. - veregette meg a vállam. - Ha esetleg égnél, legalább ne mindenki előtt tedd!
Ezzel a megnyugtató tanáccsal el is köszönt, majd leült a mögöttem levő padba. Én még mindig Vick-et bámulva nagyot sóhajtottam, majd én is leültem és elkezdődött az óra.

*

(Pár óra múlva, ebédnél)

Irtózatos szerencsém van, ugyanis alig vannak az ebédlőben! Az osztályunkból is csak Victor és egy haverja, mi a lányokkal hárman és még két srác. Steph kedves módon rásegített az ügyre, ugyanis egy határozott mozdulattal lecsapta a tálcáját Vick-ékkel szemben és leült, így Lisa-val mi is követtük.

- Helló srácok! - köszöntem oda lazán, majd én is leültem. A fiúk bólintottak, majd ránk ügyet sem vetve tovább beszélgettek. Steph azonban nem hagyta annyiban.

- Vick, ugye ismered a barátaimat? - fordult a srácokhoz. Victor ránk emelte a gyönyörű szemeit.

- Asszem ja. - szólalt meg mély hangon. - Lavender és ... Livvie talán?

- Lisa. - javította ki őt barátnőm, éreztetve, hogy megsértették.

- Ja, tényleg, persze. - legyintett Vick. - Bocs.

- Igazán nem azért, de szeptember óta osztálytársak vagyunk, a nevemet legalább megjegyezhetnéd. - mormolta csak úgy magának Lisa. Pechjére Vick haverja meghallotta.

- Probléma van virágszál?

Lisa nem szeret vitatkozni, de ő tipikusan az a lány, aki mindig kiáll magáért, úgyhogy most sem türtőztette magát.

- Igen virágszálam. - viszonozta a becenevet. - Értem én, hogy ti vagytok az osztály menő csávói, de csak hogy tisztázzuk; 7 hónapja osztálytársak vagyunk, de arra nem vettétek a fáradtságot, hogy a nevemet megjegyezzétek! Pedig még csak nem is olyan extra, mint az övé! - fakadt ki, miközben rám mutatott.

- Jó, de egy különleges nevet nyilván megjegyzünk. - kacsintott rám Vick, amitől nekem kihagyott a szívverésem. - Ugye kiscsillag?

Én két tűz közé kerültem. Egyik oldalról a teljesen felhúzott barátnőm bámult, hogy álljak már ki érte, míg velem szemben álmaim pasija várta, hogy igazat adjak neki. Azt tettem, amit minden szerelmes lány tett volna a helyemben.

- Lisa, lehet, hogy kicsit túlreagálod. - mondtam óvatosan. - Hiszen végül is Vick csak...

De a mondanivalómat nem fejezhettem be, mivel barátnőm felpattant, majd a tálcáját fogva elviharzott.

- Jobb, ha utánamegyek. - ugrott fel Stephanie is és azzal ő is elsietett. Én egyedül maradtam a srácokkal. Mike, Victor haverja, csak a szemét forgatta.
- Biztos csak megjött neki. - mondta röhögve. Én magamban megdöbbenve hápogtam, hogy hogy mondhat ilyet, de csendben maradtam. A srácok viszont remekül szórakoztak.
- Csodálom, hogy Stephanie utánament. - jegyezte meg Vick.
- Az egyik legjobb barátnője. - szóltam közbe önkéntelenül.
- Jó, persze, értem én, de gondolom Lisa megértette volna, ha kicsit még velünk marad. Meg amúgy sem várhatja el, hogy mindent eldobjatok miatta.
- Nem hiszem, hogy elvárná, de ez a normális a barátok között.
- Annyira cuki, ahogy így védi a barátnőit, nem? - fordult oda Vick-hez Mike röhögve. Vick beleboxolt Mike vállába, de a kérdésre nem válaszolt.
Pár perc kínos feszengés után, (azaz én feszengtem, a srácok elvoltak) , a két fiú felkelt.
- Sziasztok. - köszöntem nekik halkan, pedig ők arra sem vették a fáradtságot, hogy elköszönjenek. A hangomra azonban visszafordultak.
- Egy élmény volt Levendula, majd találkozunk. - kacsintott rám Victor. Mike egy bólintással köszönt. Én pedig ott maradtam egyedül a csalódottságommal, hiszen nem tudtam véghez vinni a tervemet.

*

(A suli előtt, 15:40)

 

A nap végén csalódottan igyekeztem haza. Steph még bent maradt a pasijával, Dean-nel, Lisa pedig az ebéd után nem volt hajlandó hozzám szólni, így egyedül indultam haza. Már éppen beleéltem magam az önsajnálatba, miszerint a hazaút tömegközlekedéssel legalább 40 perc, nekem meg nincs kedvem a tömeghez. Bezzeg Rose-ért eljöttek a szüleim és hazavitték!
A suli előtt azonban ott találtam valakit, aki miatt a kedvem hamar megjavult. Vick ácsorgott ott és ráérősen szívta a cigarettáját. Én úgy döntöttem, ez a sors keze, így nem hagyom, hogy ez a lehetőség is elússzon.
- Szia! - köszöntem oda neki, abban bízva, hogy lesz kedve velem beszélgetni.
- Áhh, Levendula. - vigyorodott el. Felém nyújtott egy cigit. - Kérsz?
- Nem, köszi. - visszakoztam. - Anyámék megölnének.
- Jaj, de jókislány valaki. - mondta szinte gügyögve. Én felsóhajtottam.
- Tudod mit? Adj egyet!
- Ez a beszéd! - nevetett, majd röhögve nézte, ahogy meggyújtom, majd majdnem megfulladok az első szippantás után.
- Ebben úgy mégis mi a jó? - kérdeztem vörös fejjel, miközben a szemem könnyben úszott.
- Mindenki így kezdi, de meg lehet szokni.
- Kihagynám. - mondtam még mindig köhögve, majd elnyomtam a cigit. - Ez nem való nekem.
- Máris megfutamodsz Levendula? - nézett rám felvont szemöldökkel Vick.
- Nem, csak nem akarok ezen a szép napon megfulladni azért, mert készakarva füstöt lélegzem be. - magyaráztam. - Viszont amiért kipróbáltam ezt vackot miattad, sőt, majdnem megfulladtam, tartozol nekem.
Victor felnevetett.
- Ugyan miért tartoznék neked? Mert adtam egy cigit, amit TE kértél?
- Igen, de olyan helyzetbe hoztál, hogy nem hozhattam más döntést. - fintorogtam. - Úgyhogy lógsz nekem. Mégpedig egy randival. - szedtem össze a bátorságom.
Victor felkapta a fejét és rám bámult.
- Randit mondtál?
Én elpirultam.
- Csak egy ötlet volt, de jobban belegondolva...
- Okés. Randizzunk! - vigyorodott el Vick.
- Tényleg? - kérdeztem vissza döbbenten, aztán észbe kaptam. - Azazhogy nyilván randizunk, ennyi jár nekem.
- Fura egy csaj vagy Levendula. - röhögött. - Szerencséd, hogy bírlak. Vasárnap délután jó neked?
- Szerintem igen.- pörgettem át a fejemben a naptáram. - Este megírom biztosra, oké?
- Persze, hogyne. Meg a részleteket is megbeszéljük. Amíg nem biztos, addig felesleges tervezni.
- Igazad van. - hagytam rá. Még beszélgettünk pár percet, majd elköszöntünk és ki-ki ment a maga útjára.

*

(Este)

Nem bírtam magammal az izgalomtól. Lehetséges, hogy összejön? Lehet, hogy csak udvarias volt?
Töprengésemet félbeszakította a mobilom, ami makacsul jelezte, hogy Victor hív Messengeren.
-Hali!- kaptam fel a telót, ügyelve, hogy a hangomon ne érződjön, hogy mennyire vártam a hívását.
- Helló! - szólt bele ő is. - Na mit lett a vasárnappal?
- Ráérek. Egész délután.
- Zsír! Akkor mit csináljunk?
- Hát, nem is tudom. - gondolkodtam el.
- Görkori? - dobta be az ötletet. Van egy görkoripark nem messze tőlünk, rengeteg pár jár oda, így logikus felvetés volt .
- Nem tudok görkorizni. - vallottam be csalódottan.
- Oh. - röhögte el magát hitetlenkedve. Éreztem, hogy ha sokat szerencsétlenkedem, meggondolja magát.
- Mi lenne, ha csak sétálnánk? - vetettem fel. - Hozhatod a kutyádat is.
- Igazán romantikus program bámulni a kutyámat, de legyen. - egyezett bele. - Háromkor a görkoripark előtt? Onnan mehetünk bármerre.
- Nekem okés.
- Király. Akkor vasárnap. Szép estét Levendula.
- Szia! - köszöntem el tőle.
A beszélgetés után a fellegekben jártam. Nagyon jó úton járok. El sem hiszem. Végre valahára úgy néz ki, hogy összejön a dolog, hiszen a randi bárhogy végződhet.
Örömömnek semmi sem szabhatott határt. Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy mit indítottam el ezzel a lépésemmel.


Nos hát, ez lenne a történet legelső része. Remélem, sikerült felkeltsem az érdeklődéseteket! Hamarosan folytatás következik! :)

Prológus

Sosem éreztem még magam ennyire egyedül. Sosem gondoltam volna, hogy a világ lehet ennyire sötét és hideg. Senki nem volt velem, amikor mindennél jobban vágytam arra, hogy valaki megmentsen... Megmentsen a kétségbeesett, de rögtön hamvába holt próbálkozásaimtól a sötétség ellen. Arra vágytam, hogy valaki más vívja meg helyettem ezt a harcot, bárki, csak ne én. Ne nekem kelljen szembenéznem az ellenféllel, mikor szemmel láthatóan eredménytelenek voltak az eddigi próbálkozásaim. Miért én, a világ több milliárd embere közül miért éppen én?
Persze, ekkor még nem tudtam, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül a harccal. A felismerés szépen lassan ért meg bennem, de ez sem segített rajtam. Még mindig arra vártam, hogy valaki jöjjön végre és mentsen ki ebből a nyomorult helyzetből. Akkor nem értettem még, hogy ez lehetetlen. Hiszen hogyan is tudnának megmenteni, ha nem tudnak eljutni a csatamezőre velem?
Ugyanis az ellenfél nem volt más, mint a démonaim alkotta rettegés. Saját magamtól pedig egyes egyedül én menthettem meg magamat...