Összetört szív

Sziasztok!
Hivatalosan elmúlt a karantén, kivéve itthon, valamint itt a nyár, úgyhogy ideje lenne megint írni ide, hiszen áprilisban írtam utoljára. Őszinte leszek, nehezen megy az írás, nehéz a történet, nagyon dark lenne néhány helyen és nem tudom, mennyire tudom élvezhetően visszaadni a dolgokat, de igyekszem.


Ha ez egy tinifilm lenne, akkor most leírnám, hogy a barátnőim természetesen utánam jöttek a mosdóba és lelkesítő girl power mondatokkal felráztak az önsajnálatból, ami után én erővel eltelve, magamat kihúzva lépkedtem vissza az osztályterembe, hogy alaposan beolvassak Vick-nek és fölényes eleganciával legyőzzem.
Ja nem. Pont nem. Senki nem jött utánam, sőt, valamilyen különös oknál fogva senki nem jött be abba a mosdóba egész szünetben, így nyugodtan kibőghettem magam. A becsöngőre sem mozdultam meg, a suli sose volt a szívem közepe, most pláne nem érdekelt, hogy lemaradok infóról. 15 perc elteltével fázni kezdtem a kövön, plusz éhes is voltam, így úgy döntöttem, hogy fellopakodok a szekrényemhez, ahol a kabátom és némi dugi kaja volt. A folyosók kihaltak voltak, így szerencsémre anélkül felértem a 3. emeletre, hogy bárki megállított volna, hogy miért nem vagyok órán. A szekrényemet is gond nélkül kinyitottam, kiszedtem a meleg cuccokat és a kekszet, majd a zsákmányomat magamhoz szorítva elindultam a suli udvar egyik eldugott részébe, ahol valószínűleg senki nem fog rám találni. Nagyon elégedett voltam magammal; nem kellett mást tegyek, mint szünetig kihúzzam valahogy, utána szépen felmegyek a táskámért, szólok az ofőnek, hogy nem érzem jól magam és hazamegyek a fenébe.
Leültem a félreeső helyen a lépcsőre, bánatosan kibontottam a kekszes zacskót, majd elgondolkodva beleharaptam egy csokis kekszbe. Vick sosem akart engem igazán, ez már biztos. Imponált neki, hogy a temperamentumos, visszahúzódó, de néha nagyszájú Lavender Green is a lábai előtt hevert. Ismét könnyek szöktek a szemembe. Miért is akarna engem Vick? Semmi különleges nincs bennem, sőt. Egy hatalmas kérdőjel vagyok, még saját magam számára is. Temperamentumos, de visszahúzódó? Az milyen? Ezek teljesen ellentétes fogalmak, hogy lehetek egyszerre mindkettő?
Nem csoda, hogy nemhogy Vick, de senki más se akart engem eddig sose. A kiskori 'szerelmek', táncról a helyes szőke srác, mindegyik sztorinak sírás és csalódás lett a vége, ahogy a mostaninak is.
Lehet, hogy ez a kiismerhetetlenség és ellentmondásos személyiség az oka? Hiszen én se tudom, hogy ki is vagyok én basszus. Még a nevem is változik. Lavender -nek hívnak a tanáraim, a barátaimnak Lav vagy Lavvie vagyok, otthon Wendy... mintha 3 különböző emberről beszélnénk.
Felzokogtam és újabb kekszet tömtem a számba, hogy csillapítsam a zokogásomat. Lehet, hogy olyannyira nem vagyok szerethető, hogy soha senki nem fog elfogadni maga mellé párnak? Miért nem lehetek olyan, mint Steph, aki gond nélkül beilleszkedett a menő társaságba? Vagy olyan talpraesett és egyben bájos, mint Lisa? Kinek kellene egy ilyen csődtömeg, mint én?
Benyúltam a zsebembe egy zsepi után kutatva, de a nagy igyekezetemben kirántottam egy fekete alkoholos filcet is onnan. Felvettem a földről a filcet, majd elgondolkodva forgattam az ujjaim között. A suli téglavörös falára tévedt a pillantásom.
- Úgysem fog feltűnni senkinek. - suttogtam. Odaléptem a falhoz és rajzolni kezdtem. A rajz volt az én mentsváram már régóta. Nem vagyok annyira ügyes, mint páran az osztályból, de egész okésan tudok dolgokat ábrázolni.
Nem túl sok mindent lehet rajzolni egy darab fekete filccel, de igyekeztem. Beleadtam az összes fájdalmamat, valami kis pici jelképet akartam otthagyni a falon emléknek. Vick egy törékeny virághoz hasonlított, így ez volt az utolsó, amit rajzolni akartam.  
- You have a way of coming easily to me, And when you take, you take the very best of me. - énekelgettem az egyik kedvenc dalomat rajzolás közben. Imádtam ezt a számot; Taylor Swift - től a Cold As You -t. Sok szakítós száma van a csajnak, ez igaz, de mindegyik egy mestermű. A művem lassanként a végéhez közeledett, de még úgy éreztem, hiányzik róla valami.
- Mi az, ami törékeny, de mégsem olyan könnyű eltörni? - morfondíroztam. Végül eszembe jutott egy tökéletes megoldás. Dudorászva fejeztem be a rajzot. - And now that I'm sitting here thinking it through, I've never been anywhere cold as you.
 Ezzel rákattintottam a kupakot a filcre, majd elégedetten hátraléptem, hogy megszemléljem. Egyszerű, mégis erőteljes üzenetet sugárzó kép volt.

A rajzom

- Hát, legalább a művészetemre jó hatással van ez az egész! - fújtam egyet gúnyosan. Ebben a pillanatban felhangzott a szünetet jelző csengő, így elsápadva rohantam vissza az épületbe, hiszen ha észreveszik, hogy eltűntem egy egész órára, ráadásul összefirkáltam a suli falát, olyan büntetést kapok, amire még nem volt példa a suli történetében.

*

- Mégis merre jártál? - nézett rám villámló szemmel Lisa, amikor kifulladva visszaértem az osztályunkhoz. - Szerencséd, hogy Mr. Roberts sosem írja fel a hiányzókat.
- Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam. - lihegtem vörös fejjel, ugyanis 2 perc alatt felsprintelni a harmadikra nem kis teljesítmény.
- Jól vagy? - simította meg a vállam Stephanie aggódva, miközben mérgesen nézett Lisa-ra, amiért nem túl kedvesen szólított meg.
- Hát... voltam már jobban is, de megleszek. - suttogtam. - Viszont most mindenképpen hazamegyek.
- Megértem. - mosolygott Steph, de Lisa más véleményen volt.
- Ezzel csak azt éred el, hogy azt fogja érezni, hogy igaza van és nyert. Nem futamodhatsz meg!
- Nem megfutamodok, hanem összeszedem magam. - kulcsoltam össze a karjaimat magam előtt.
- Elmész, miközben itt lenne dolgod, mert valakivel bajod van, ez a megfutamodás definíciója.
- Nézd, nem tehetek róla, hogy nem vagyok annyira kemény, mint te, akiről minden sértés lepereg. - akadtam ki.  - Sajnálom, de nekem kell egy kis idő, amíg feldolgozom a dolgokat. Tudom, hogy gyengeség, de ez van.
- Hogy lenne ez gyengeség szívem? - tette a kezét a vállamra Steph. - Átgondolod, hogy a legjobb döntést tudd hozni, ez nagyon is felnőttes viselkedés.
Átöleltem, hogy leplezzem a megint kitörni készülő könnyeket. Lisa nem szólt semmit, csak bámulta a kettősünket, Steph pedig finoman simogatta a hajam.
- Menj haza nyugodtan! - mondta. - Jót fog tenni. Este pedig felhívunk.
- Köszönöm. - suttogtam, aztán elindultam a tanári felé, hogy megkeressem az ofőmet. Mivel elég sápadt voltam, simán elhitte, hogy tényleg nem vagyok jól, úgyhogy hazaengedett.
Otthon fogtam magam, bedőltem az ágyamba, magamra húztam a takarómat, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elindítottam a Forever&Always-t és elkezdtem filózni. Egy idő után a rajztömböm is előkerült, így a nap végére a gyűjteményem új rajzokkal gazdagodott.

Gyakran mondják, hogy a művészeknek vannak különféle korszakaik, azaz bizonyos ideig minden művükön feltűnik valami hasonló szimbólum, szín vagy téma. Nos, úgy tűnik, én épp most léptem bele a lepke korszakba. A lepke ugye átalakul, miközben bebábozódik. A báb állapot azt hiszem, megvan nálam is. Csak az a kérdés, hogy amikor itt lesz az ideje lepkévé válni, mi lesz belőlem...

Magány

Sziasztok!
Tudom, hogy régen írtam, de az elmúlt időben az élet ismét fordult velem egyet, úgyhogy nem igazán volt szabad kapacitásom a blogolással foglalkozni. Egyébként is ez a legnehezebb része a történetnek, nagyon át kell gondoljam, hogy hogyan meg merre meg mit írjak le, úgyhogy ja. Nem fogom abbahagyni, de simán eltelhet egy hónap 2 bejegyzés között.
Most azonban ez az egész karantén téma kezd az agyamra menni, egy hónapja szinte ki se léptem a lakásból, nem tudom, meddig fog tartani, de eléggé felzaklat a dolog, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje ismét terápiás írásba kezdeni és kiírni magamból a feszültséget.




Éjszakák, nappalok és hosszú hetek teltek el ebben az állapotban. Viszont nyilván nem hagyhattam ki ennyi időt a suliból, úgyhogy előbb-utóbb vissza kellett térnem oda is. Szerencsémre pont beleesett az őszi szünet a fő szenvedésem idejébe, így volt 2 hetem összekaparni magam, mielőtt ismét bemerészkedtem az iskolába, ahol is szembe kellett néznem szenvedéseim okozójával is. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz Vick reakciója, de jelenleg jobban aggasztott a saját állapotom és a saját reakcióm az eseményekre.
Elérkezett a hétfő is, én pedig feszülten vártam, hogy mi fog kisülni a mai napból. Steph és Lisa aggódva néztek, de meglepetésemre nem kezdtek el faggatni, vagyis nem látszódott rajtam, hogy görcsben áll a gyomrom reggel óta.
Teltek a percek és becsöngetés előtt nem sokkal hirtelen besétált ő is... felém se nézve, rám se pillantva hátrasétált a padjához, majd leült és nekiállt dumálni a haverjaival. Akármennyire is fájt, hogy levegőnek néz, valamilyen szinten megkönnyebbültem, hiszen elkerültem egy esetleges szóváltást, meg hát hozzá voltam szokva, hogy nem lógok a menő arcokkal.
Az óra eseménytelenül telt, igyekeztem az anyagra koncentrálni, hogy ne vesszek el végleg a lemaradásban, amiből egy hét alatt nem keveset sikerült összeszedjek. A szünetet jelző csengőre elpakoltam a cuccaim, felálltam és kinyújtózkodtam. Pár pillanat kellemes nyújtózkodás után elindultam Lisa felé, azonban a padsorok között szembetaláltam magam Vick-kel, aki az ajtó felé igyekezett.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk, ő elfojtott egy önelégült mosolyt, majd egy szó nélkül kikerült, miközben nekiütközött a vállamnak. Nem adtam meg neki azt az örömet, hogy utánaszólok vagy látványosan kiakadok, helyette egy hangos sóhajjal lesütöttem a szememet és folytattam az utamat hátra.
Lisa szeme villámokat lőtt, amikor odaértem mellé, de nem szólt semmit.
- Ne csináld! - mondtam halkan, amikor még egy perc elteltével is gyilkos tekintettel nézett maga elé.
- Lav, ez így nem állapot. - ült le mellém a padra idegesen. - Eddig se bírtam a csávót, de ezek után pláne nem. Átnéz rajtad konkrétan, miközben te belebetegedtél ebbe a dologba.
- Csssss! Halkabban! - pirultam el. Nem akartam, hogy bárki meghallja, hogy min megyek keresztül. - De Lav, ez nem szégyen. Fura meg szokatlan, de ennyi.
- Jó, de már ennyi miatt is kinevetnének. - suttogtam. Ebben a pillanatban ért oda Steph, aki kedvesen átölelte a vállamat.
- Jobban vagy már egy kicsit?
- Igen, drága vagy. - mosolyogtam rá.
- Annyira aggódtam érted! - folytatta. - El se akartam hinni, hogy 2 hétre kifekszel Vick miatt, pláne ennyire.
A teremben hirtelen csend lett. Stephanie utolsó mondata kicsit hangosra sikeredett, így mindenki, beleértve az időközben visszatérő Victor-t, tökéletesen hallotta, amit mondott. Én lesütöttem a szemem és kitartóan bámultam a cipőmet, várva, hogy valaki megszólaljon és továbblendüljünk ezen az egészen.
Természetesen nem ez történt. Lépéseket hallottam, majd hirtelen egy kezet éreztem az állam alatt, ami felemelte a fejemet, így a következő pillanatban ismét farkasszemet nézhettem azzal a sráccal, aki 2 röpke hét alatt meggyűlöltem. A szégyen mellett azonban a harag is fellángolt bennem, így nem kaptam el a tekintetemet, bizonytalanul, de kitartóan álltam a vizslatást.
- Tele vagy meglepetésekkel. - suttogta Vick, de a csendben mindenki tökéletesen hallotta a szavait. - El sem hiszem, amit az imént hallottam. Igaz ez, virágszálam?
Nyeltem egyet, de egyelőre álltam a sarat. Eltökéltem, hogy nem szólalok meg, hátha úgy hamarabb véget ér ez a megaláztatás. Vick azonban nem adta fel. Megszorította az államat, amit még mindig a kezében tartott.
- Kérdeztem valamit.
- Hallottam. - préseltem ki magamból. Vick szemében erre fellobbant az idegesség, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az arcunkat csak 2 centi választotta el.
- Tudod szívem, szeretnék választ kapni a kérdéseimre.... soha nem hittem volna, hogy ennyire nagy hatással tudok lenni valakire, hogy belebetegszik a hiányomba. - suttogta, ami minden más esetben iszonyatosan szexi lett volna, de most extrán megalázó volt. - Mondjuk gondolhattam volna. Ilyen gyenge virágszálak, mint a hozzád hasonló lányok egy érintésre eltörnek, utána pedig dobhatod el őket, mert nem jók már semmire... azt hiszem, a te különleges nevedet nagyon is eltalálták a szüleid, hiszen egy kicsi, törékeny levendula vagy csak. De azért jólesik, hogy ennyit jelentek neked, igazán kár, hogy ez fordítva nem így van.
Ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és elkezdtek csorogni a könnyeim. Az általános döbbenet közepette ellöktem magamtól Victor-t, majd kirohantam a teremből. A mosdóban szerencsére éppen nem volt senki, így egyszerűen leroskadtam a fal mellé és hagytam, hogy a zokogás kimosson belőlem minden visszafojtott feszültséget, várakozást és esetleges reményt, ami még bennem élt kettőnkkel kapcsolatban.