Magány

Sziasztok!
Tudom, hogy régen írtam, de az elmúlt időben az élet ismét fordult velem egyet, úgyhogy nem igazán volt szabad kapacitásom a blogolással foglalkozni. Egyébként is ez a legnehezebb része a történetnek, nagyon át kell gondoljam, hogy hogyan meg merre meg mit írjak le, úgyhogy ja. Nem fogom abbahagyni, de simán eltelhet egy hónap 2 bejegyzés között.
Most azonban ez az egész karantén téma kezd az agyamra menni, egy hónapja szinte ki se léptem a lakásból, nem tudom, meddig fog tartani, de eléggé felzaklat a dolog, úgyhogy azt hiszem, itt az ideje ismét terápiás írásba kezdeni és kiírni magamból a feszültséget.




Éjszakák, nappalok és hosszú hetek teltek el ebben az állapotban. Viszont nyilván nem hagyhattam ki ennyi időt a suliból, úgyhogy előbb-utóbb vissza kellett térnem oda is. Szerencsémre pont beleesett az őszi szünet a fő szenvedésem idejébe, így volt 2 hetem összekaparni magam, mielőtt ismét bemerészkedtem az iskolába, ahol is szembe kellett néznem szenvedéseim okozójával is. Elképzelni sem tudtam, hogy mi lesz Vick reakciója, de jelenleg jobban aggasztott a saját állapotom és a saját reakcióm az eseményekre.
Elérkezett a hétfő is, én pedig feszülten vártam, hogy mi fog kisülni a mai napból. Steph és Lisa aggódva néztek, de meglepetésemre nem kezdtek el faggatni, vagyis nem látszódott rajtam, hogy görcsben áll a gyomrom reggel óta.
Teltek a percek és becsöngetés előtt nem sokkal hirtelen besétált ő is... felém se nézve, rám se pillantva hátrasétált a padjához, majd leült és nekiállt dumálni a haverjaival. Akármennyire is fájt, hogy levegőnek néz, valamilyen szinten megkönnyebbültem, hiszen elkerültem egy esetleges szóváltást, meg hát hozzá voltam szokva, hogy nem lógok a menő arcokkal.
Az óra eseménytelenül telt, igyekeztem az anyagra koncentrálni, hogy ne vesszek el végleg a lemaradásban, amiből egy hét alatt nem keveset sikerült összeszedjek. A szünetet jelző csengőre elpakoltam a cuccaim, felálltam és kinyújtózkodtam. Pár pillanat kellemes nyújtózkodás után elindultam Lisa felé, azonban a padsorok között szembetaláltam magam Vick-kel, aki az ajtó felé igyekezett.
Pár másodpercig farkasszemet néztünk, ő elfojtott egy önelégült mosolyt, majd egy szó nélkül kikerült, miközben nekiütközött a vállamnak. Nem adtam meg neki azt az örömet, hogy utánaszólok vagy látványosan kiakadok, helyette egy hangos sóhajjal lesütöttem a szememet és folytattam az utamat hátra.
Lisa szeme villámokat lőtt, amikor odaértem mellé, de nem szólt semmit.
- Ne csináld! - mondtam halkan, amikor még egy perc elteltével is gyilkos tekintettel nézett maga elé.
- Lav, ez így nem állapot. - ült le mellém a padra idegesen. - Eddig se bírtam a csávót, de ezek után pláne nem. Átnéz rajtad konkrétan, miközben te belebetegedtél ebbe a dologba.
- Csssss! Halkabban! - pirultam el. Nem akartam, hogy bárki meghallja, hogy min megyek keresztül. - De Lav, ez nem szégyen. Fura meg szokatlan, de ennyi.
- Jó, de már ennyi miatt is kinevetnének. - suttogtam. Ebben a pillanatban ért oda Steph, aki kedvesen átölelte a vállamat.
- Jobban vagy már egy kicsit?
- Igen, drága vagy. - mosolyogtam rá.
- Annyira aggódtam érted! - folytatta. - El se akartam hinni, hogy 2 hétre kifekszel Vick miatt, pláne ennyire.
A teremben hirtelen csend lett. Stephanie utolsó mondata kicsit hangosra sikeredett, így mindenki, beleértve az időközben visszatérő Victor-t, tökéletesen hallotta, amit mondott. Én lesütöttem a szemem és kitartóan bámultam a cipőmet, várva, hogy valaki megszólaljon és továbblendüljünk ezen az egészen.
Természetesen nem ez történt. Lépéseket hallottam, majd hirtelen egy kezet éreztem az állam alatt, ami felemelte a fejemet, így a következő pillanatban ismét farkasszemet nézhettem azzal a sráccal, aki 2 röpke hét alatt meggyűlöltem. A szégyen mellett azonban a harag is fellángolt bennem, így nem kaptam el a tekintetemet, bizonytalanul, de kitartóan álltam a vizslatást.
- Tele vagy meglepetésekkel. - suttogta Vick, de a csendben mindenki tökéletesen hallotta a szavait. - El sem hiszem, amit az imént hallottam. Igaz ez, virágszálam?
Nyeltem egyet, de egyelőre álltam a sarat. Eltökéltem, hogy nem szólalok meg, hátha úgy hamarabb véget ér ez a megaláztatás. Vick azonban nem adta fel. Megszorította az államat, amit még mindig a kezében tartott.
- Kérdeztem valamit.
- Hallottam. - préseltem ki magamból. Vick szemében erre fellobbant az idegesség, majd olyan közel hajolt hozzám, hogy az arcunkat csak 2 centi választotta el.
- Tudod szívem, szeretnék választ kapni a kérdéseimre.... soha nem hittem volna, hogy ennyire nagy hatással tudok lenni valakire, hogy belebetegszik a hiányomba. - suttogta, ami minden más esetben iszonyatosan szexi lett volna, de most extrán megalázó volt. - Mondjuk gondolhattam volna. Ilyen gyenge virágszálak, mint a hozzád hasonló lányok egy érintésre eltörnek, utána pedig dobhatod el őket, mert nem jók már semmire... azt hiszem, a te különleges nevedet nagyon is eltalálták a szüleid, hiszen egy kicsi, törékeny levendula vagy csak. De azért jólesik, hogy ennyit jelentek neked, igazán kár, hogy ez fordítva nem így van.
Ez volt az a pont, ahol nem bírtam tovább és elkezdtek csorogni a könnyeim. Az általános döbbenet közepette ellöktem magamtól Victor-t, majd kirohantam a teremből. A mosdóban szerencsére éppen nem volt senki, így egyszerűen leroskadtam a fal mellé és hagytam, hogy a zokogás kimosson belőlem minden visszafojtott feszültséget, várakozást és esetleges reményt, ami még bennem élt kettőnkkel kapcsolatban.