Nyomorult világ

Sziasztok!
Elérkeztünk a sztori, valamint életem azon részéhez, amire nagyon nem vagyok büszke, úgyhogy eléggé gyötrődtem az írással. Fájdalmas visszaemlékezni, akkor is, ha már a hátam mögött hagytam, ez az én keresztem/sötét titkom/mittudomén, de nem vagyok rá büszke. Ugyanakkor nem akarom letagadni, hogy ez is az életem része, szóval hát tessék, itt van, lehet, hogy valakinek egyszer hasznára lesz. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy szeretnék-e ehhez a részhez kommenteket kapni, nem esne jól, ha valaki beszólna, de mivel nem tudom kikapcsolni a hozzászólás funkciót, így a lehetőség adott. Amúgy úgyse jött még egy komment sem, úgyhogy igazából nem aggódom. :D


Az éjszakát hányással töltöttem. Szép, nem szép, undorító vagy nem, nem érdekel. Ez az igazság. Valahányszor azt hittem, hogy végre vége és elalszom, mindannyiszor visszakúszott az agyamba Vick jéghideg tekintete és elutasító hangja. A szívem és vele együtt a gyomrom is összeszorult ezekre az emlékekre, így akkor is hánytam, amikor már régen kiadtam magamból mindent, ami bennem volt.
A szüleim nem tudták, hogy mi bajom van, ugyanis nem kötöttem az orrukra, hogy milyen sikeres volt kicsi lányuk első kezdeményezése. Azonban az 5. kör után nem bírtam tovább és elsírtam a bajomat anyámnak.
- Egy fiú miatt vagy ennyire ki? - döbbent meg, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy számára ez az indok nem elég egy ekkora rosszulléthez. Az egyébként is törött szívem ezzel még apróbb darabokra tört. A sírásom keserves zokogássá fordult.
- Már jobban vagyok. - vetettem oda és befordultam a fal felé. A düh tényleg erőt adott, eltűnt a hányinger.
- Wendy, ne csináld ezt kérlek! - guggolt mellém Anya.
- Nem, te ne csináld ezt! - sziszegtem dühösen. - Folyamatosan leszólsz, még ilyenkor is. Elegem van belőle. Viszont, mivel jól érzem magam, nincsen itt rád tovább szükség, úgyhogy jó éjt!
- Hát rendben van. - húzta el a száját, majd magamra hagyott. Én tovább duzzogtam, egészen 5 perc múlváig, amikor is újra rám tört a rosszullét.
- Ez egyszerűen nevetséges. - nyögtem, amikor ismét ki kellett rohanjak a fürdőszobába.
- Szerintem is. - hallottam meg a hátam mögül Anyát.
- Ez tényleg segít ilyenkor. - forgattam a szemem.
- Gyere, lerakom neked a szivacsot! - sóhajtott egyet, majd eltűnt. Amikor kicsik voltunk és betegek, mindig a szüleim szobájában aludtunk egy szivacson. A szivacsok ma is megvannak, de igencsak ritkán szoktuk használatba venni őket. Rose még csak-csak, hiszen ő még kicsi, de én 16 vagyok könyörgöm! Ekkor azonban a gyomrom újra összerándult, én pedig egy újabb adag öklendezés után úgy döntöttem, hogy kivételesen a francba is a büszkeséggel és jó lesz nekem a szivacs. Valahogy megnyugtatott a tudat, hogy ott vannak mellettem, ha nem is tudnak segíteni, mert ugyan mit lehet csinálni egy hányingerrel?

*

( Péntek)

Annyira kiütött a hétfő éjjeli rosszullét, hogy egész héten nem mentem iskolába. Steph és Lisa is csak annyit tudott, hogy beteg lettem, így nem kellett magyarázkodnom, mivel kínosnak éreztem az egész ügyet. Okés, rosszul esett, fájt meg minden, de nem kellene ennyire a padlóra küldenie, nem? Ugyanis minden éjjel az émelygés volt a program, már lassan egy hete. Alig mertem/bírtam enni, hiszen féltem, hogy az éjszakát újra a fürdőben térdelve töltöm. De mindegy volt, hogy mit vagy mennyit eszem, mindenképpen ugyanott kötöttem ki minden éjjel; a szüleim ágya melletti szivacson. Kevés ennél kínosabbat tudnék elképzelni majdnem felnőttként.

*

(1 hét múlva)

Mivel az állapotom nem igazán javul, a szüleim komolyan aggódni kezdtek, hogy esetleg valami komoly bajom van. Az elmúlt hetet a hányáson kívül azzal töltöttem, hogy orvostól orvosig hurcoltak, hátha kiderül, hogy a kislányuk nem lelki nyomorék, hanem valami szervi baja van és akkor az kevésbé ciki, mintha "csak" a fejében lenne valami gáz.

Az orvosok azonban ugyanolyan tanácstalanok voltak, mint mi. Az egyikük felírt egy gyógyszert, hátha attól rendbe jön a gyomrom, valamint biztos, ami biztos, hisz bolondnak az jár, nyugtatót is kaptam. Oké, gyógynövény, tehát nem "igazi", de basszus, tiniként nyugibogyót szedjek? Nem vagyok depressziós öregasszony!
Az ellenszenvem ellenére azonban a szerek használtak, mióta szedtem őket, egyre kevesebbet hánytam, mígnem egyszer eljött az a nap is, amikor végigaludtam az éjszakát bármi ilyesmi nélkül. Természetesen az élet soha nem ennyire egyszerű, úgyhogy éjjel valóban aludtam, cserébe hajnali 5kor kipattant a szemem és az istennek nem bírtam visszaaludni. Kint ücsörögtem a kanapén, amikor egyszer csak Anya lépett ki a szobájukból.
- Te meg miért nem alszol? - kérdezte.
- Felébredtem. - vontam vállat.
- Rosszul vagy?
- Nem.
- Akkor meg feküdj vissza, hátha elalszol! - mondta, azzal visszament. Én sóhajtottam egyet, majd visszamentem a szobámba, hátha igaza van. Fél óra múlva azonban ismét felkeltem, mert nem bírtam elaludni, plusz kezdtem nem jól érezni magam.
- A francba is! - sziszegtem, miközben a nappaliban ülve próbáltam megakadályozni az újabb hányást. Ezúttal azonban senki nem jött ki hozzám, így teljesen egyedül maradtam. A fejemben egyre csak az pörgött, hogy hát már soha nem lesz ennek vége?