Hivatalosan elmúlt a karantén, kivéve itthon, valamint itt a nyár, úgyhogy ideje lenne megint írni ide, hiszen áprilisban írtam utoljára. Őszinte leszek, nehezen megy az írás, nehéz a történet, nagyon dark lenne néhány helyen és nem tudom, mennyire tudom élvezhetően visszaadni a dolgokat, de igyekszem.
Ha ez egy tinifilm lenne, akkor most leírnám, hogy a barátnőim természetesen utánam jöttek a mosdóba és lelkesítő girl power mondatokkal felráztak az önsajnálatból, ami után én erővel eltelve, magamat kihúzva lépkedtem vissza az osztályterembe, hogy alaposan beolvassak Vick-nek és fölényes eleganciával legyőzzem.
Ja nem. Pont nem. Senki nem jött utánam, sőt, valamilyen különös oknál fogva senki nem jött be abba a mosdóba egész szünetben, így nyugodtan kibőghettem magam. A becsöngőre sem mozdultam meg, a suli sose volt a szívem közepe, most pláne nem érdekelt, hogy lemaradok infóról. 15 perc elteltével fázni kezdtem a kövön, plusz éhes is voltam, így úgy döntöttem, hogy fellopakodok a szekrényemhez, ahol a kabátom és némi dugi kaja volt. A folyosók kihaltak voltak, így szerencsémre anélkül felértem a 3. emeletre, hogy bárki megállított volna, hogy miért nem vagyok órán. A szekrényemet is gond nélkül kinyitottam, kiszedtem a meleg cuccokat és a kekszet, majd a zsákmányomat magamhoz szorítva elindultam a suli udvar egyik eldugott részébe, ahol valószínűleg senki nem fog rám találni. Nagyon elégedett voltam magammal; nem kellett mást tegyek, mint szünetig kihúzzam valahogy, utána szépen felmegyek a táskámért, szólok az ofőnek, hogy nem érzem jól magam és hazamegyek a fenébe.
Leültem a félreeső helyen a lépcsőre, bánatosan kibontottam a kekszes zacskót, majd elgondolkodva beleharaptam egy csokis kekszbe. Vick sosem akart engem igazán, ez már biztos. Imponált neki, hogy a temperamentumos, visszahúzódó, de néha nagyszájú Lavender Green is a lábai előtt hevert. Ismét könnyek szöktek a szemembe. Miért is akarna engem Vick? Semmi különleges nincs bennem, sőt. Egy hatalmas kérdőjel vagyok, még saját magam számára is. Temperamentumos, de visszahúzódó? Az milyen? Ezek teljesen ellentétes fogalmak, hogy lehetek egyszerre mindkettő?
Nem csoda, hogy nemhogy Vick, de senki más se akart engem eddig sose. A kiskori 'szerelmek', táncról a helyes szőke srác, mindegyik sztorinak sírás és csalódás lett a vége, ahogy a mostaninak is.
Lehet, hogy ez a kiismerhetetlenség és ellentmondásos személyiség az oka? Hiszen én se tudom, hogy ki is vagyok én basszus. Még a nevem is változik. Lavender -nek hívnak a tanáraim, a barátaimnak Lav vagy Lavvie vagyok, otthon Wendy... mintha 3 különböző emberről beszélnénk.
Felzokogtam és újabb kekszet tömtem a számba, hogy csillapítsam a zokogásomat. Lehet, hogy olyannyira nem vagyok szerethető, hogy soha senki nem fog elfogadni maga mellé párnak? Miért nem lehetek olyan, mint Steph, aki gond nélkül beilleszkedett a menő társaságba? Vagy olyan talpraesett és egyben bájos, mint Lisa? Kinek kellene egy ilyen csődtömeg, mint én?
Benyúltam a zsebembe egy zsepi után kutatva, de a nagy igyekezetemben kirántottam egy fekete alkoholos filcet is onnan. Felvettem a földről a filcet, majd elgondolkodva forgattam az ujjaim között. A suli téglavörös falára tévedt a pillantásom.
- Úgysem fog feltűnni senkinek. - suttogtam. Odaléptem a falhoz és rajzolni kezdtem. A rajz volt az én mentsváram már régóta. Nem vagyok annyira ügyes, mint páran az osztályból, de egész okésan tudok dolgokat ábrázolni.
Nem túl sok mindent lehet rajzolni egy darab fekete filccel, de igyekeztem. Beleadtam az összes fájdalmamat, valami kis pici jelképet akartam otthagyni a falon emléknek. Vick egy törékeny virághoz hasonlított, így ez volt az utolsó, amit rajzolni akartam.
- You have a way of coming easily to me, And when you take, you take the very best of me. - énekelgettem az egyik kedvenc dalomat rajzolás közben. Imádtam ezt a számot; Taylor Swift - től a Cold As You -t. Sok szakítós száma van a csajnak, ez igaz, de mindegyik egy mestermű. A művem lassanként a végéhez közeledett, de még úgy éreztem, hiányzik róla valami.
- Mi az, ami törékeny, de mégsem olyan könnyű eltörni? - morfondíroztam. Végül eszembe jutott egy tökéletes megoldás. Dudorászva fejeztem be a rajzot. - And now that I'm sitting here thinking it through, I've never been anywhere cold as you.
Ezzel rákattintottam a kupakot a filcre, majd elégedetten hátraléptem, hogy megszemléljem. Egyszerű, mégis erőteljes üzenetet sugárzó kép volt.
 |
| A rajzom |
- Hát, legalább a művészetemre jó hatással van ez az egész! - fújtam egyet gúnyosan. Ebben a pillanatban felhangzott a szünetet jelző csengő, így elsápadva rohantam vissza az épületbe, hiszen ha észreveszik, hogy eltűntem egy egész órára, ráadásul összefirkáltam a suli falát, olyan büntetést kapok, amire még nem volt példa a suli történetében.
*
- Mégis merre jártál? - nézett rám villámló szemmel Lisa, amikor kifulladva visszaértem az osztályunkhoz. - Szerencséd, hogy Mr. Roberts sosem írja fel a hiányzókat.
- Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magam. - lihegtem vörös fejjel, ugyanis 2 perc alatt felsprintelni a harmadikra nem kis teljesítmény.
- Jól vagy? - simította meg a vállam Stephanie aggódva, miközben mérgesen nézett Lisa-ra, amiért nem túl kedvesen szólított meg.
- Hát... voltam már jobban is, de megleszek. - suttogtam. - Viszont most mindenképpen hazamegyek.
- Megértem. - mosolygott Steph, de Lisa más véleményen volt.
- Ezzel csak azt éred el, hogy azt fogja érezni, hogy igaza van és nyert. Nem futamodhatsz meg!
- Nem megfutamodok, hanem összeszedem magam. - kulcsoltam össze a karjaimat magam előtt.
- Elmész, miközben itt lenne dolgod, mert valakivel bajod van, ez a megfutamodás definíciója.
- Nézd, nem tehetek róla, hogy nem vagyok annyira kemény, mint te, akiről minden sértés lepereg. - akadtam ki. - Sajnálom, de nekem kell egy kis idő, amíg feldolgozom a dolgokat. Tudom, hogy gyengeség, de ez van.
- Hogy lenne ez gyengeség szívem? - tette a kezét a vállamra Steph. - Átgondolod, hogy a legjobb döntést tudd hozni, ez nagyon is felnőttes viselkedés.
Átöleltem, hogy leplezzem a megint kitörni készülő könnyeket. Lisa nem szólt semmit, csak bámulta a kettősünket, Steph pedig finoman simogatta a hajam.
- Menj haza nyugodtan! - mondta. - Jót fog tenni. Este pedig felhívunk.
- Köszönöm. - suttogtam, aztán elindultam a tanári felé, hogy megkeressem az ofőmet. Mivel elég sápadt voltam, simán elhitte, hogy tényleg nem vagyok jól, úgyhogy hazaengedett.
Otthon fogtam magam, bedőltem az ágyamba, magamra húztam a takarómat, bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elindítottam a Forever&Always-t és elkezdtem filózni. Egy idő után a rajztömböm is előkerült, így a nap végére a gyűjteményem új rajzokkal gazdagodott.
Gyakran mondják, hogy a művészeknek vannak különféle korszakaik, azaz bizonyos ideig minden művükön feltűnik valami hasonló szimbólum, szín vagy téma. Nos, úgy tűnik, én épp most léptem bele a lepke korszakba. A lepke ugye átalakul, miközben bebábozódik. A báb állapot azt hiszem, megvan nálam is. Csak az a kérdés, hogy amikor itt lesz az ideje lepkévé válni, mi lesz belőlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése