A kezdetek kezdete

Sziasztok!
Nagyon nagyon izgatott vagyok, hogy végre eljutottunk idáig, végre valahára ott tartunk, hogy büszkén tudom bemutatni nektek a történet első fejezetét. Ez a blog nem lesz annyira kis könnyed, mint Amanda története, de ígérem, a komolysága mellett lesz benne vidámság is, hiszen az élet sem fekete-fehér.
Egy valamit szeretnék tisztázni, mielőtt belekezdünk. Amanda-nál is feljött, hogy kvázi én vagyok a főszereplő, vagy hát az alapja. Természetesen nem történtek velem olyasmik, mint Amival, de a személyisége nagyrészt én vagyok, szóval nagyon magaménak éreztem a sztorit. Namármost. Ez itt még jobban, még erősebben ki fog jönni, mert ezt a történetet egyfajta lezárásként, tisztázásként szeretném papírra vetni. A főszereplő is emiatt megint majdnem én leszek, de most többet fogok változtatni a környezetén, családi hátterén, illetve megint külföldön fog játszódni a történet, mert sok lenne, ha konkrétan a valós helyszínekkel és kapcsolati hálóval tömném tele a sztorit. Akkor nem bírnám leírni. Így viszont van egy fajta távolságtartás, ami miatt azt tudom mondani, hogy oké, menjen.
Évekig küzdöttem pánikrohamokkal, amik rendesen megkeserítették az életemet, ugyanakkor egy idő után kvázi beletörődtem, hogy hát ez van. A nyári szakításom azonban valahogy kibillentett a dologból és amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen ment az egész és azóta kösz szépen, jól vagyok. Ezzel a történettel végleg magam mögött szeretném hagyni azt az időszakot. Tudom, hogy blognak elég szokatlan ez a téma, de én valahogy úgy érzem, le kell írjam.
Mivel ez nem egy nagyon populáris téma, így nem számítok túl nagy olvasótáborra, de ez tényleg az a történet lesz, amit mindenképpen befejezek.
Most pedig elkezdeném.





- Wendy, gyere már, elkésünk! - hallottam a húgom hangját a nappaliból. Én éppen az utolsó simításokat végeztem a derékig érő hajamon, úgyhogy nem örültem a sürgetésnek.
- 2 perc! - kiabáltam vissza. A drága hugicám azonban megelégelte a várakozást és pár pillanat múlva benyitott a szobámba, majd elkezdett az ajtó felé rángatni. Én erre kiejtettem a kezemből a hajsütő vasat, aminek következtében sikerült megégessem a karom. A sikításomat szerintem még Miller-ék is hallották a szomszéd utcában, pedig köztudott tény, hogy az idős házaspár szinte semmit nem hall.
A húgom a pillanatnyi felfordulást látva kereket oldott, én pedig szitkozódva elláttam a sebemet. Mire végeztem, dühödt dudálás hallatszott az utca felől, így megszaporáztam a lépteimet. A kocsiban a szüleim türelmetlenül vártak.
- Itt vagyok, itt vagyok!  - kiáltottam oda és az utolsó métereket futva tettem meg. Bepattantam a húgom mellé, majd a kocsi szinte kilőtt.
- Van fogalmad róla, hogy a húgod 15 perce szólt rád, hogy indulni kéne? - érdeklődött Anya.
- És ennek a kis hülyének van fogalma arról, hogy miatta sikeresen megégettem magam és rohadtul fáj? - vágtam vissza csípőből.
- Lavender, hogy beszélsz? - szólt hátra Apa is. Én csak megvontam a vállam. - Kérdeztem valamit kislányom.
- Elnézést kérek, hogy szóvá mertem tenni, hogy megsérültem emiatt az idegesítő kis görcs miatt itt mellettem. - mondtam a legbájosabb mosolyom kíséretében.
- Nem is vagyok görcs! - bőgte el magát a húgom. - Te vagy a görcs!
Én erre alaposan megrántottam a haját, mire ő belekarmolt az égett kezembe.
- Rose, Lavender, azonnal fejezzétek be! - mondta fenyegető hangon Anya. - Mint az óvodában komolyan.
A hátralevő 10 perc néma csendben telt. Mire végre megérkeztünk a sulihoz, legszívesebben sikítva toporzékolni lett volna kedvem, de 16 évesen az ember ezt már nyilván nem teszi meg.
A húgom is kiszállt, majd kicsivel mögöttem lépkedve elindult befelé. A szüleink a kocsiból integettek, de most valahogy nem volt kedvem jópofizni velük.
A suliba belépve a portás megállított minket, ugyanis nálunk az a szokás, hogy érkezéskor és távozáskor alá kell írni egy papírt, így a lógás szinte lehetetlen.
- Nevük? - kérdezte egykedvűen a portás, amikor odaléptem a kis ablakhoz a húgommal.
- Rose és Lavender Green.
- Micsoda szép virágok gyűltek itt össze! - derült fel a portás arca, ugyanis azt hitte, vevő leszek a viccére. Gyűlölöm a nevemet. A szüleimnek bizonyára az a romantikus elképzelésük volt, hogy milyen csodás is lesz, ha két lánygyereküknek virágnevet adnak. Nem számoltak azonban azzal, hogy a vezetéknevünk bekavar, így lefordítva a húgomat Zöld Rózsának, engem meg Zöld Levendulának hívnak. Valahányszor új emberekkel találkozom, elsütik a poént, hogy de hát nincs is zöld levendula, úgyhogy itt valami tévedés van. Sajnos kétszáznegyvenhatodszorra már nem tudok nevetni rajta.
- Igen, valóban. - vetettem oda a portásnak, majd gyorsan aláírtam és már mentem is. Körülbelül fél perc múlva azonban valaki megrántott hátulról.
- Mit akarsz Rose? - forgattam a szemem.
- Nem raktad el az uzsonnádat. - nyújtotta felém a zacskót. Én felsóhajtottam, aztán kivettem a kezéből.
- Kösz. - vetettem hátra, majd továbbmentem. Nem volt kedvem a tökéletes kishúgommal törődni a reggeli incidens után. Még csak 9 éves, de már most is egy igazi szépség, mindemellett kitűnő tanuló, mindenkivel kedves és a szülők szeme fénye.

Rose

Ezzel szemben én nem vagyok egy földre szállt angyal. Jó jegyeim vannak, de nem tartom a világvégének, ha néha becsúszik egy-egy rosszabb is, nem bájolgok azokkal, akiket nem bírok és nem vagyok olyan angyalian szép, mint a drága kis hugicám. A szüleim természetesen minden alkalmat megragadnak, hogy emlékeztessenek arra, hogy kisebbként én is sokkal kezelhetőbb voltam és példát vehetnék Rose-ról. Hát azt leshetik. Nem nekem találták ki a cuki lány szerepét, ez már biztos.
- Lav! - hallottam a hátam mögül az eltéveszthetetlen hangot. Mire megfordultam már mellettem is állt a két legjobb barátnőm: Lisa és Stephanie. A két szőke barátnőm között úgy néztem ki a saját barna fejemmel, mint egy elszáradt virág, csak hogy a kertészetnél maradjunk.

Lisa

Steph

És végül én.

- Sziasztok! - öleltem át őket.
- Mi a helyzet? - érdeklődött Steph, miközben elindultunk az osztályunk felé.
- Gyűlölöm a családom.  - mondtam, miközben megmutattam nekik a kezemen ékeskedő sebet.
- Te jó ég, mi történt?
Gyorsan elmeséltem nekik a reggeli kalandomat a hajvasalóval.
- Hát ez elég csúnya, de bárkivel előfordul. - nyugtatott Steph.
- Tudom, de ennek is pont ma kellett megtörténnie. - morogtam tovább.
- Uramisten, tényleg! Ma akartad megkérdezni tőle. - sikkantott egyet Steph.
- Igen és gondolom, Victor nem a szétégett csajokra bukik.
- Ugyan már, nem is látszik! - veregette meg a vállam Lisa. - Amúgy is, nem hiszem, hogy a kezed állapota lenne a lényeges. Inkább a szövegeden aggódnék a helyedben.
A mindig összeszedett Lisa megint rátapintott a lényegre. Victor, osztályunk szépfiúja, (egyben titkos imádatom tárgya hónapok óta), csak a legmenőbb csajokkal áll szóba. Én nem tartozom ebbe a körbe, bár Steph miatt Lisa-ra és rám is jut némi a reflektorfényből. Steph ugyanis Victor legjobb barátjának csaja.
A helyzetem ellenére hetek óta tervezgetem, hogy összeszedem a bátorságom és elhívom Victor-t egy randira. Arra úgy tűnik hiába várok, hogy ő lépjen felém. Már párszor adott olyan jeleket, amik arra utalnak, hogy esetleg én is tetszem neki vagy legalábbis nem undorodik tőlem, úgyhogy van némi reményem a sikerre.
Az osztályba érve láttuk, hogy Victor ott ácsorog a szokásos helyükön a haverjaival. Annyira tökéletesen nézett ki, hogy akaratlanul is elmosolyodtam.

Victor

- Mikor akarod megkérdezni? - súgta oda Lisa, miközben lepakoltunk a helyünkre.
- Szerintem ebédnél. - válaszoltam. - Ott nincs sok ismerős arc.
- Ez jó ötlet. - veregette meg a vállam. - Ha esetleg égnél, legalább ne mindenki előtt tedd!
Ezzel a megnyugtató tanáccsal el is köszönt, majd leült a mögöttem levő padba. Én még mindig Vick-et bámulva nagyot sóhajtottam, majd én is leültem és elkezdődött az óra.

*

(Pár óra múlva, ebédnél)

Irtózatos szerencsém van, ugyanis alig vannak az ebédlőben! Az osztályunkból is csak Victor és egy haverja, mi a lányokkal hárman és még két srác. Steph kedves módon rásegített az ügyre, ugyanis egy határozott mozdulattal lecsapta a tálcáját Vick-ékkel szemben és leült, így Lisa-val mi is követtük.

- Helló srácok! - köszöntem oda lazán, majd én is leültem. A fiúk bólintottak, majd ránk ügyet sem vetve tovább beszélgettek. Steph azonban nem hagyta annyiban.

- Vick, ugye ismered a barátaimat? - fordult a srácokhoz. Victor ránk emelte a gyönyörű szemeit.

- Asszem ja. - szólalt meg mély hangon. - Lavender és ... Livvie talán?

- Lisa. - javította ki őt barátnőm, éreztetve, hogy megsértették.

- Ja, tényleg, persze. - legyintett Vick. - Bocs.

- Igazán nem azért, de szeptember óta osztálytársak vagyunk, a nevemet legalább megjegyezhetnéd. - mormolta csak úgy magának Lisa. Pechjére Vick haverja meghallotta.

- Probléma van virágszál?

Lisa nem szeret vitatkozni, de ő tipikusan az a lány, aki mindig kiáll magáért, úgyhogy most sem türtőztette magát.

- Igen virágszálam. - viszonozta a becenevet. - Értem én, hogy ti vagytok az osztály menő csávói, de csak hogy tisztázzuk; 7 hónapja osztálytársak vagyunk, de arra nem vettétek a fáradtságot, hogy a nevemet megjegyezzétek! Pedig még csak nem is olyan extra, mint az övé! - fakadt ki, miközben rám mutatott.

- Jó, de egy különleges nevet nyilván megjegyzünk. - kacsintott rám Vick, amitől nekem kihagyott a szívverésem. - Ugye kiscsillag?

Én két tűz közé kerültem. Egyik oldalról a teljesen felhúzott barátnőm bámult, hogy álljak már ki érte, míg velem szemben álmaim pasija várta, hogy igazat adjak neki. Azt tettem, amit minden szerelmes lány tett volna a helyemben.

- Lisa, lehet, hogy kicsit túlreagálod. - mondtam óvatosan. - Hiszen végül is Vick csak...

De a mondanivalómat nem fejezhettem be, mivel barátnőm felpattant, majd a tálcáját fogva elviharzott.

- Jobb, ha utánamegyek. - ugrott fel Stephanie is és azzal ő is elsietett. Én egyedül maradtam a srácokkal. Mike, Victor haverja, csak a szemét forgatta.
- Biztos csak megjött neki. - mondta röhögve. Én magamban megdöbbenve hápogtam, hogy hogy mondhat ilyet, de csendben maradtam. A srácok viszont remekül szórakoztak.
- Csodálom, hogy Stephanie utánament. - jegyezte meg Vick.
- Az egyik legjobb barátnője. - szóltam közbe önkéntelenül.
- Jó, persze, értem én, de gondolom Lisa megértette volna, ha kicsit még velünk marad. Meg amúgy sem várhatja el, hogy mindent eldobjatok miatta.
- Nem hiszem, hogy elvárná, de ez a normális a barátok között.
- Annyira cuki, ahogy így védi a barátnőit, nem? - fordult oda Vick-hez Mike röhögve. Vick beleboxolt Mike vállába, de a kérdésre nem válaszolt.
Pár perc kínos feszengés után, (azaz én feszengtem, a srácok elvoltak) , a két fiú felkelt.
- Sziasztok. - köszöntem nekik halkan, pedig ők arra sem vették a fáradtságot, hogy elköszönjenek. A hangomra azonban visszafordultak.
- Egy élmény volt Levendula, majd találkozunk. - kacsintott rám Victor. Mike egy bólintással köszönt. Én pedig ott maradtam egyedül a csalódottságommal, hiszen nem tudtam véghez vinni a tervemet.

*

(A suli előtt, 15:40)

 

A nap végén csalódottan igyekeztem haza. Steph még bent maradt a pasijával, Dean-nel, Lisa pedig az ebéd után nem volt hajlandó hozzám szólni, így egyedül indultam haza. Már éppen beleéltem magam az önsajnálatba, miszerint a hazaút tömegközlekedéssel legalább 40 perc, nekem meg nincs kedvem a tömeghez. Bezzeg Rose-ért eljöttek a szüleim és hazavitték!
A suli előtt azonban ott találtam valakit, aki miatt a kedvem hamar megjavult. Vick ácsorgott ott és ráérősen szívta a cigarettáját. Én úgy döntöttem, ez a sors keze, így nem hagyom, hogy ez a lehetőség is elússzon.
- Szia! - köszöntem oda neki, abban bízva, hogy lesz kedve velem beszélgetni.
- Áhh, Levendula. - vigyorodott el. Felém nyújtott egy cigit. - Kérsz?
- Nem, köszi. - visszakoztam. - Anyámék megölnének.
- Jaj, de jókislány valaki. - mondta szinte gügyögve. Én felsóhajtottam.
- Tudod mit? Adj egyet!
- Ez a beszéd! - nevetett, majd röhögve nézte, ahogy meggyújtom, majd majdnem megfulladok az első szippantás után.
- Ebben úgy mégis mi a jó? - kérdeztem vörös fejjel, miközben a szemem könnyben úszott.
- Mindenki így kezdi, de meg lehet szokni.
- Kihagynám. - mondtam még mindig köhögve, majd elnyomtam a cigit. - Ez nem való nekem.
- Máris megfutamodsz Levendula? - nézett rám felvont szemöldökkel Vick.
- Nem, csak nem akarok ezen a szép napon megfulladni azért, mert készakarva füstöt lélegzem be. - magyaráztam. - Viszont amiért kipróbáltam ezt vackot miattad, sőt, majdnem megfulladtam, tartozol nekem.
Victor felnevetett.
- Ugyan miért tartoznék neked? Mert adtam egy cigit, amit TE kértél?
- Igen, de olyan helyzetbe hoztál, hogy nem hozhattam más döntést. - fintorogtam. - Úgyhogy lógsz nekem. Mégpedig egy randival. - szedtem össze a bátorságom.
Victor felkapta a fejét és rám bámult.
- Randit mondtál?
Én elpirultam.
- Csak egy ötlet volt, de jobban belegondolva...
- Okés. Randizzunk! - vigyorodott el Vick.
- Tényleg? - kérdeztem vissza döbbenten, aztán észbe kaptam. - Azazhogy nyilván randizunk, ennyi jár nekem.
- Fura egy csaj vagy Levendula. - röhögött. - Szerencséd, hogy bírlak. Vasárnap délután jó neked?
- Szerintem igen.- pörgettem át a fejemben a naptáram. - Este megírom biztosra, oké?
- Persze, hogyne. Meg a részleteket is megbeszéljük. Amíg nem biztos, addig felesleges tervezni.
- Igazad van. - hagytam rá. Még beszélgettünk pár percet, majd elköszöntünk és ki-ki ment a maga útjára.

*

(Este)

Nem bírtam magammal az izgalomtól. Lehetséges, hogy összejön? Lehet, hogy csak udvarias volt?
Töprengésemet félbeszakította a mobilom, ami makacsul jelezte, hogy Victor hív Messengeren.
-Hali!- kaptam fel a telót, ügyelve, hogy a hangomon ne érződjön, hogy mennyire vártam a hívását.
- Helló! - szólt bele ő is. - Na mit lett a vasárnappal?
- Ráérek. Egész délután.
- Zsír! Akkor mit csináljunk?
- Hát, nem is tudom. - gondolkodtam el.
- Görkori? - dobta be az ötletet. Van egy görkoripark nem messze tőlünk, rengeteg pár jár oda, így logikus felvetés volt .
- Nem tudok görkorizni. - vallottam be csalódottan.
- Oh. - röhögte el magát hitetlenkedve. Éreztem, hogy ha sokat szerencsétlenkedem, meggondolja magát.
- Mi lenne, ha csak sétálnánk? - vetettem fel. - Hozhatod a kutyádat is.
- Igazán romantikus program bámulni a kutyámat, de legyen. - egyezett bele. - Háromkor a görkoripark előtt? Onnan mehetünk bármerre.
- Nekem okés.
- Király. Akkor vasárnap. Szép estét Levendula.
- Szia! - köszöntem el tőle.
A beszélgetés után a fellegekben jártam. Nagyon jó úton járok. El sem hiszem. Végre valahára úgy néz ki, hogy összejön a dolog, hiszen a randi bárhogy végződhet.
Örömömnek semmi sem szabhatott határt. Ekkor még sejtelmem sem volt, hogy mit indítottam el ezzel a lépésemmel.


Nos hát, ez lenne a történet legelső része. Remélem, sikerült felkeltsem az érdeklődéseteket! Hamarosan folytatás következik! :)